Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
Tála Tiszán, Sfl&aros;partján Túl a Dunán, Bécs közelében, Fertődön kőművesek tömege nyüzsög, munkálkodik: épül Esterházy Miklós barokk palotája, a „magyar Versailles”. Ugyanakkor az ország másik részén, túl a Tiszán faragnak az ácsok, az asztalosok: Csenger, Gacsály, Csengersima, Tákos, Gyügye, Nagyvarsány. Kölese, Ákos, Nagyszekeres falvaiból, templomaiból egymás után hallik a fakopácsolás hangja. Faragnak, festenek a mesterek: a megmaradt, talán csak félig elpusztult régi templomokat fedik be: „megfejérítettik belől, padoltatik, s megírá festékkel az bót alatt” azokat egy-egy festő-asztalos. Ecsetjükkel hol egy különös fát, virágot, néhol állatot vagy embert rajzoltak a deszkára; vagy csőrében olajággal egy galambot - a Boldogság Madarát - röppentette képzeletük fel a mennyezetre. * 111. Károly által 1731-ben királyi rendelettel kibocsátott ún. Carolina Resolutio és II. József 1781-es türelmi rendelete közötti időben vagyunk, a protestáns vallásszabadságot erősen korlátozó, számukra nehéz és türelmetlen félszázadban. Tisztelettel kell gondolnunk ezekre az ismerős és ismeretlen festő-asztalosokra, akik céhbeli tudásuk és egyéni fantáziájuk szerint a zsoltáraik virágos kedvét futtatták fel a mennyezetekre: „Az szép sic mezó'c ékesednec Soc barom czodáckal, Villánac az szép szántó földec Sürö gabonáckal. Az hegy oldalac, mező földec Szép búza nevéssel Orvendeznec és énekelnec Nagy gyönyörűséggel.” (Szenei Molnár Albert: 65. zsoltár) * Gyügye a Felső-Tiszavidék eldugott faluja. Erről a vidékről így ír Tóth János, népi építészetünk ismerője és tudója: „Nincs azonban talán még egy vidék, ahol ily nagy számú festett templombelső maradt meg. A Tisza, a Szamos és az országhatár által bezárt, részletesen megvizsgált terület 74 faluja közül még ma is negyvenkettőben találunk különböző korú és színvonalú ... festett asztalosmunkát. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy minden templomban voltak ilyenek.” „Ma már bebizonyosodott - írja Tombor Ilona, a festett famennyezetekről írt monográfiájában -, hogy falusi templomainkban, akár katolikusok, akár protestánsok voltak, a festett deszkamennyezet éppen olyan rendszeresen alkalmazott díszítés lehetett, mint a falfestés. Valószínűleg a XVII. század végén, a török hódoltság utáni újjáépítéskor terjedt el.” * A református egyház hittételei között szerepel az Istenség kiábrázolásának tilalma. Ezért nincs festett, faragott kép a református templomok falain. De a szószékek, a padok, a padelők, a hatalmas mennyezetek üres felületei lehetőséget adtak a díszítésre. Festő-asztalosaik e felületeket növényi ornamentikával virágoztatták be. Honnan vették ezt a mintát? A stilizált növények, akantuszlevelek, tekervényes indák, virágdíszek a reneszánsz korának öröksége volt. A sík deszkamennyezetek díszítése is. De gondoljunk csak a falusi népművészetre: a rajzolt, festett, faragott kapukra, padokra, guzsalyokra, mángorlókra, fejfákra, ezek díszítésének fantáziadús képzeletvilágára! Örökség, hagyomány, átvétel lehetősége adva volt. Csak élni kellett vele. És éltek is vele bőséggel. Egyben talán a fentiek valami magyarázatfélét is adnak arra, hogy miért olyan kevés - ami van, sokszor naiv vagy gyenge színvonalú - figurális ábrázolást találunk a festett táblákon. De rögtön jegyezzük meg: ezek festő-asztalosok munkái, és nem képíró művészeké! (Ez nem zárja ki, hogy némelyik mester igazi művész volt!) Mindazonáltal mégis ott a helyük a magyar művészetek történetében. Hisz ezek a kazetták legalább két évszázadot befogadó korról, stílusról, tehát érzésekről, gondolatokról is beszélnek. Embereinek hitvilágát, esztétikáját őrizték meg, s igaz ez a legegyszerűbben megmunkált mennyezetre, a legnaivabb festett képre is. * Nem hosszú a sor, ha számba vesszük az általában található figurális ábrázolásokat: pelikán, bárány, sárkány, oroszlán, páva, szarvas, kétfejű sas, ősdaru, sellő, szirén, kerub, angyal, a Nap és a Hold, cédrusfa, Jónás a cethallal, Noé bárkája... Próbáljuk megmagyarázni ezek létrejöttét. Induljunk ki abból, hogy ezek a „reformáta eklésia” templomaiban találhatók, hol Krisztus ábrázolásának tilalma létezik. De - úgy tűnik - nem esett tilalom alá a jelképek felfestése. A zsoltárok hasonlatai, az Ószövetség példabeszédei, az istentiszteletek jól ismert világa kívánkozott fel néhol egy-egy kazettára: a Jó, a Gonosz, a Bujaság, a Tisztaság stb. jelképei ezek, az allúziókkal, szimbólumokkal teli bibliai világ, amit meglepően jól és alaposan ismert az egyszerű gyülekezet. A gyügyei Nap, Hold és Szél írott képe több Énekből is kikívánkozhatott, miként a Szarvas is: „Mint az szép hives patakra Az szarvas ki kívánkozik. Lelkem úgy óhajt uramra, És hozzá fohászkodik.” Talán Jónást és Noé bárkáját ábrázoló két figurális árul el a legtöbbet. A Jónás bibliai története mellé gondolatban odatettük Babits költeményét, és így néztünk e kazettára. Az az érzésünk, egy másik értelmezést kapunk így: nem az elnyeletést mutatja a kép, hanem azt a pillanatot, amikor az óriás hal három nap és három éjszaka után újra kiteszi Jónást a szárazföldre. így, s ezáltal áttételes allúziót kapunk: a 14 HARANG
