Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-21 / 8. szám
C tliopxJttjÁ t^eA uünli' Napjainkban mind gyakrabban hallunk vagy olvasunk arról, hogy a kormányzat igyekszik jóvátenni a múlt hibáit, bűneit. Megkezdődött az ártatlanul meghurcoltak rehabilitációja. A recski internáltak nyugdíjpótlékra jogosultak, a kitelepítettek kártérítést kapnak, az elűzött szerzetesek lassan visszatérnek, elnémult harangok nyelve kezd ismét beszédbe, hogy szóljon a szívekhez. A reményről és a jövőről. Erről beszélgettem én is a napokban egy megőszült magyar gazdával, aki bevitte valaha a földjét és igáját a közösbe. A termelőszövetkezetben dolgozott harminc évig, s most várja szerény kis nyugdíját. Nem a bevitt földek jogán, nem a lováért, szerszámaiért kap kártérítést, nehéz munkában leszolgált évei után érdemelte ki a nyugdíjat. Amikor arra visz az utam, mindig betérek hozzá egy kis borozgatásra, beszélgetésre. Már vágott az idén, de csak magának hizlalt, pedig azelőtt hat-hét sertés is kikerült az óljából. „Drága a táp, sok vele a vesződség. Nem érdemes hizlalni” - vonja meg a vállát. Kutatom: mi tette ennyire közömbössé? Hiszen ha most egyéni gazdálkodásba kezdene, ha újra állna egy-két tehene az istállóban, malacai híznának az ólban, ha... 5 Csendben ül, szorongatja kemény markában a poharat. Aztán sóhajtva csak annyit mond: „Veszett fejsze nyele...” De én nem hagyom annyiban, érdeklődöm, tudni szeretném, miért ilyen komor a hangulata? Sorolom magamban, mindene megvan: háza kerttel, gyümölcsfákkal, van egy kis szőleje, a fiai a városban élnek, őt szeretik és megbecsülik a faluban. Talán a régi sérelmek? A hajdani padlás-lesöprések, a közösbe kényszerítő megaláztatás? Vagy az, hogy elvették a földjét, a lovait köszönetét se mondva? „Nem gondolok én már a régi sérelmekre - mondja aztán csendes szóval. Én már régen nem siratom szép lovaimat, s a kocsimat se kívánom vissza. Pedig, amikor felraktam rá a féderes ülést, s kezembe vettem a bojtos ostort, végigrobogtam a falun, minden ablak és kapu kitárult utánam. De azt tartom én, hogy az anyagiak elvesztését mindig pótolni tudjuk és el lehet valahogy viselni. Ittunk, hallgattunk, majd hozzáfűzte: „De van olyasmi, amit soha nem lehet pótolni, ha elveszik. Valami olyasmit is elvettek tőlünk, amiről sose készült leltár. És amit vissza se lehet adni...” „Mi az?” - érdeklődöm összeszoruló torokkal. „Ha kíváncsi rá, akkor elmondom. Egy emlékkel kezdem... Amikor még gyermek voltam, nagyapámmal gyakran jártuk a határt, volt egy kis tanyánk. Reggel indultunk, harmatos fűben lépkedtünk, s rendszerint az alkony vetett bennünket haza. Nagyanyó ilyenkor mindig megkérdezte, hol a csudában csavarogtunk ilyen sokáig? Te vén kópé! - fenyegette meg a nagyapót. De ő csak derűsen ezt válaszolta: ugyan, hagyjad, mama. Jókedvünk volt és kész! Erre nagyanya megkérdezte: Tán ittatok is? Nem kell ahhoz inni, hogy jókedve legyen az embernek. Csak jártunk fütyürészve a lucemaföldön, nyulakkal találkoztunk, a búzában fürjek kiáltottak. Amikor elfáradtunk, leültünk az akácfa árnyékába és szalonnáztunk a tarisznyából. Még rigót is láttunk... Aztán friss vizet húztunk a kútból és a mohás vödörből ittunk. Hát ezért voltunk jókedvűek.” Azt hiszem megértettem, mit akar mondani. Azt, hogy nemcsak a lovakat, a szekeret, a szerszámot és a földet vették el tőlük, hanem a jókedvet is. Hazafelé jövet azon tűnődtem, kinek mi jelentette a jókedvet? Az én falusi ismerősöm számára talán a rigófütty, a nyulak hancúrozása, a harmatos reggeli fű, a nagyanyó zsörtölődése, a békés szalonnázás az akácfa alatt, vagy talán a kósza szellő. A vacsora utáni szunyókálás, régi névnapok határtalan kedve, lakodalmi nóták? Mindez elmaradt hirtelen, mert úgy érezte magát, mint akit kifosztottak, becsaptak. Szürkévé vált az életük és végtelenül sivárrá. Utánagondolok: vissza ad-e valamit a régi jókedvünkből ez a mai rehabilitáció? Lehet-e pénzben mérni a szenvedést, a rémületet, kiszolgáltatást? Van-e ára a megaláztatásnak? Meg arra gondolok: mit sirassunk mi, városiak, akiknek nem fütyült a rigó és nem pittyent a reggeli napfényben a fürj a búza között? Valahol mi valamennyien elvesztettük jókedvünket és most keressük, mert ha visszanyerjük, az lesz emberségünk igazi rehabilitációja. ILLÉS SÁNDOR 6 HARANG