Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1990-02-21 / 8. szám

C tliopxJttjÁ t^eA uünli' Napjainkban mind gyakrabban hal­lunk vagy olvasunk arról, hogy a kor­mányzat igyekszik jóvátenni a múlt hibáit, bűneit. Megkezdődött az ártat­lanul meghurcoltak rehabilitációja. A recski internáltak nyugdíjpótlékra jo­gosultak, a kitelepítettek kártérítést kapnak, az elűzött szerzetesek lassan visszatérnek, elnémult harangok nyel­ve kezd ismét beszédbe, hogy szóljon a szívekhez. A reményről és a jövőről. Erről beszélgettem én is a napok­ban egy megőszült magyar gazdával, aki bevitte valaha a földjét és igáját a közösbe. A termelőszövetkezetben dolgozott harminc évig, s most várja szerény kis nyugdíját. Nem a bevitt földek jogán, nem a lováért, szerszá­maiért kap kártérítést, nehéz munká­ban leszolgált évei után érdemelte ki a nyugdíjat. Amikor arra visz az utam, mindig betérek hozzá egy kis borozgatásra, beszélgetésre. Már vágott az idén, de csak magának hizlalt, pedig azelőtt hat-hét sertés is kikerült az óljából. „Drága a táp, sok vele a vesződség. Nem érdemes hizlalni” - vonja meg a vállát. Kutatom: mi tette ennyire kö­zömbössé? Hiszen ha most egyéni gazdálkodásba kezdene, ha újra állna egy-két tehene az istállóban, malacai híznának az ólban, ha... 5 Csendben ül, szorongatja kemény markában a poharat. Aztán sóhajtva csak annyit mond: „Veszett fejsze nyele...” De én nem hagyom annyi­ban, érdeklődöm, tudni szeretném, miért ilyen komor a hangulata? Soro­lom magamban, mindene megvan: háza kerttel, gyümölcsfákkal, van egy kis szőleje, a fiai a városban élnek, őt szeretik és megbecsülik a faluban. Talán a régi sérelmek? A hajdani padlás-lesöprések, a közösbe kénysze­rítő megaláztatás? Vagy az, hogy el­vették a földjét, a lovait köszönetét se mondva? „Nem gondolok én már a régi sérel­mekre - mondja aztán csendes szóval. Én már régen nem siratom szép lovai­mat, s a kocsimat se kívánom vissza. Pedig, amikor felraktam rá a féderes ülést, s kezembe vettem a bojtos os­tort, végigrobogtam a falun, minden ablak és kapu kitárult utánam. De azt tartom én, hogy az anyagiak elvesz­tését mindig pótolni tudjuk és el lehet valahogy viselni. Ittunk, hallgattunk, majd hozzáfűzte: „De van olyasmi, amit soha nem lehet pótolni, ha elveszik. Valami olyasmit is elvettek tőlünk, amiről sose készült leltár. És amit vissza se lehet adni...” „Mi az?” - érdeklődöm összeszoru­ló torokkal. „Ha kíváncsi rá, akkor elmondom. Egy emlékkel kezdem... Amikor még gyermek voltam, nagyapámmal gyakran jártuk a határt, volt egy kis tanyánk. Reggel indultunk, harmatos fűben lép­kedtünk, s rendszerint az alkony vetett bennünket haza. Nagyanyó ilyenkor mindig megkérdezte, hol a csudában csavarogtunk ilyen sokáig? Te vén kó­pé! - fenyegette meg a nagyapót. De ő csak derűsen ezt válaszolta: ugyan, hagyjad, mama. Jókedvünk volt és kész! Erre nagyanya megkérdezte: Tán ittatok is? Nem kell ahhoz inni, hogy jókedve legyen az embernek. Csak jártunk fütyü­­részve a lucemaföldön, nyulakkal talál­koztunk, a búzában fürjek kiáltottak. Amikor elfáradtunk, leültünk az akácfa árnyékába és szalonnáztunk a tarisznyá­ból. Még rigót is láttunk... Aztán friss vizet húztunk a kútból és a mohás vö­dörből ittunk. Hát ezért voltunk jóked­­vűek.” Azt hiszem megértettem, mit akar mondani. Azt, hogy nemcsak a lovakat, a szekeret, a szerszámot és a földet vet­ték el tőlük, hanem a jókedvet is. Hazafelé jövet azon tűnődtem, kinek mi jelentette a jókedvet? Az én falusi ismerősöm számára talán a rigófütty, a nyulak hancúrozása, a harmatos reggeli fű, a nagyanyó zsörtölődése, a békés szalonnázás az akácfa alatt, vagy talán a kósza szellő. A vacsora utáni szunyóká­­lás, régi névnapok határtalan kedve, la­kodalmi nóták? Mindez elmaradt hirte­len, mert úgy érezte magát, mint akit kifosztottak, becsaptak. Szürkévé vált az életük és végtelenül sivárrá. Utánagondolok: vissza ad-e valamit a régi jókedvünkből ez a mai rehabili­táció? Lehet-e pénzben mérni a szen­vedést, a rémületet, kiszolgáltatást? Van-e ára a megaláztatásnak? Meg arra gondolok: mit sirassunk mi, városiak, akiknek nem fütyült a rigó és nem pittyent a reggeli napfény­ben a fürj a búza között? Valahol mi valamennyien elvesz­tettük jókedvünket és most keressük, mert ha visszanyerjük, az lesz ember­ségünk igazi rehabilitációja. ILLÉS SÁNDOR 6 HARANG

Next

/
Thumbnails
Contents