Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-07 / 6. szám
Agresszív 12 éves fiára panaszkodik levélírónk. „Mindent megadnak” egyetlen gyermeküknek, szeretné, ha többre vinné, mint a szülei, diplomát szerezne. (Az anya adminisztrátor, az apa bolti eladó.) Volna esze a fiúnak, de nem akar tanulni, rossz jegyeket visz haza. S a múlt héten osztályfőnöki bejegyzést: figyelmetlen az órákon, nem készíti el a feladatait. Az apja felelősségre vonta, a fiú a vállát vonogatta, nyeglén válaszolt. Ekkor elcsattant a szülői pofon. A fiú ordított, majd - visszaütött. Megütötte az apját. És elrohant. A kérdés: mit tegyenek, mivel büntessék? Gondolom, semmivel. A büntetéssel aligha érnének célt, még jobban elvadítanák a gyereket. Kamaszodik, ilyenkor a legváratlanabb indulatok, viselkedési formák törhetnek ki belőle. Az agresszivitás, sajnos, elég gyakori jelenség, súlyosabb formáival is találkozunk, szerencsés eset, ha a szülők idejében felismerik és tudnak tenni ellene. De ne feledjük azt sem: nem a gyerek a hibás, hanem a kor, amelyben élünk. A szülők feszültsége, a stresszhelyzetek, a krimik borzalmaival felérő híradók a televízióban. Fenti esetünkben a szülők „mindent megadnak” a fiúnak, csak, feltehetően, a legfontosabbat nem. Azt, hogy beszélgetnek vele, megtudják, megkérdezzék, mi is érdekli igazán, vajon az iskolában csak dacból nem figyel, vagy nem is érdekli, amit ott hall? Akarja-e valóban ez a fiú „többre vinni”, mint a szülők? Azt szeretnék, ha diplomát szerezne. Csak így: diplomát. Mindegy, hogy milyet, a papír a fontos. A szülőnek! Nem tudom, hányszor hangzik el otthon: tanulj, mert nem vesznek fel a gimnáziumba, tanulj, mert nem vesznek fel az egyetemre! (Tehát ne a tudás öröméért, hanem a felvételi miatt tanuljon az a gyerek!) Pedig az ilyen kényszerekkel csak elveszik a kedvét a tanulástól. Persze, nem lehet, nem is szabad szó nélkül hagyni a fiú támadását az apa ellen. De nyugodtan beszéljék meg vele, magyarázzák meg, hogy ez soha többé nem történhet meg. És főleg: ne adjanak meg „mindent”. De sok figyelmet, beszélgetést,- igen. És lehetőséget a gyereknek sikerélményre. Tudják meg, miben jó, miben ügyes, engedjék, hogy azt tanulja, azt csinálja. Ne fenyegessék a diplomával, hanem éreztessék vele: majd, ha érett lesz rá, ő dönthet, szabadon választhat olyan munkát, amit szeret. Az iskolai flancról panaszkodik egy másik levélírónk. Szerényen élnek, két gyermekük ruházkodására igyekeznek csak a legszükségesebbet költeni, örülnek, ha ki tudják fizetni az iskolai étkeztetést és az ennivalót, amivel otthon várják az éhesen maradt gyerekeket. A 14 éves fiú nem sokat törődik az öltözködéssel, de a 12 éves Marika egyre többet panaszolja: a többi lánynak - legalább tíznek az osztályban! - szebb holmijai vannak, mint neki, olasz, francia cuccokat hordanak az iskolakötény alatt és kinevetik őt az ócska csizmája miatt. A mama igyekezett megmagyarázni Marikának, hogy neki sincsenek szép ruhaneműi, nekik erre nem telik, nem ez a fontos. Csakhogy Marika a múlt héten nem abban az öltözékben jött haza, amiben reggel elment. Valami cifra, fényes pulóver volt rajta az iskolakötény alatt. A mama kérdésére: honnan van ez a holmi, a kislány büszkén kijelentette: cserélte Évivel. A „cserének” már másnap folytatása lett. Évi mamája berohant az iskolába és panaszt tett az osztályfőnöknél. Marika erőszakkal elvette a tornaórán az ő kislánya drága, eredeti, „olaszban vásárolt” pulóverét és helyette az ő vacak, színehagyott trikóját adta Évinek, aki volt „olyan mulya”, hogy belement a cserébe. Marika otthon bőg, nem akarja visszaadni, amit szerzett. Mit csináljak? - kérdi a mama. Persze, Marikának a pulóvert vissza kell adnia. Talán az osztályfőnök segítségével rá lehet beszélni, tegye meg önként, ne kelljen erőszakkal elvenni tőle. De állapítsuk meg: nem a gyerek a hibás. Hanem azok a szülők, akik ránevelik a gyerekeiket, hogy az iskolában hencegjenek a homijaikkal. Jó lenne az összes illetékeseknek ismét elgondolkozniok: a kötelező egyenruha elejét venné a fenti eseteknek. E sorok írója nyolc gimnáziumot járt végig sötétkék szoknyában, csíkos matróz blúzban (a ballagásnál fehér matróz blúzban!), és soha, senki nem jöhetett az iskolába másképp öltözve, mert tudta: hazaküldték volna. A kötény, mint már sokszor tapasztaltuk, nem helyettesíti az egyenruhát. Azt ki lehet nyitni, le lehet venni, otthon lehet felejteni, s főleg alá lehet öltözni! Jó lenne, ha Marika osztályfőnöke a legközelebbi szülői értekezleten próbálná meggyőzni a szülőket: ha már megveszik - fölöslegesen! — leánykáik fényűző cuccait, legalább az iskolában ne engedjék viselni és „leöltözni” azokat, akiknek erre nem telik. PONGRÁCZ ZSUZSA 34 HARANG