Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-02-07 / 6. szám
Lejtőn gyorsítani 1. Eleinte sajnáltam a jelenlegi parlamentet. Egészen pontosan jó fél éve kezdtem sajnálkozni, amikor világossá vált, bármit tesznek a honatyák, minden rossz. Ugyanis senki nem ismeri el a legitimitásukat. Vagy hallgatnak, akik úgy gondolják, hogy a legutóbbi választások mégiscsak másképp alakultak, mint a korábbiak. A Pozsgay Imre vezérelte Népfront megpróbált valós esélyeket adni a spontán kezdeményezéseknek. így söpörhette el a partizánparancsnokot a helyi néptanító, a megyei notabilitásokat közéleti tudósok, újságírók. Sajnálkozásom két tőről fakadt: egyik az, hogy ugyanaz a sajtó erősítette fel a parlament-ellenes hangokat (eleinte hangocskákat), amelyik a választásokon, s azok előkészületein a kulisszák mögé láthatott, s ma is a realitások birtokosa lehet(ne). A másik ok fatalisztikusabb: úgy látszik, hogy a pártállam épületének roncsai korra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül mindenkit maguk alá temetnek, aki éppen arra járt a dőlés idején. Hát ennyire földmozgás erejű és tudatlanságú - ellenőrizhetetlen a folyamat? 2. A későbbiek során sajnálkozásom elpárolgott. Annak ellenére, hogy pár pillanatra még beleképzeltem magam egyik-másik szimpatikusabb honatya helyébe, amint a jelképesen körülköpködött széksorokban a televízió kamerák állandó pásztázása közepette csak azért is méltó akar lenni a mandátumára. És lehetőleg intelligens ábrázattal, orrpiszkálás nélkül meg is szavaz mindent, ami a levegőben van. Amire ráfogták - ráfogtuk, hogy része a demokratizálódási folyamatnak. Talán még bólogattam is néha: ennyit igazán megtehetnek. Csakhogy sok lett a szavazásból, az elfogadott törvényekből. De csak abból... és a kormány derekas kiállásából.. 3. Kornai János neves közgazdász szerint az infláció bizonyos fokig elhatározás kérdése. Az általam kevésbé ismert Budai János logikus érvelése 50.százalék feletti idei inflációt jelez és összeomló államháztartást. Az én lényegesen kevésbé ismert nagybátyám szerint bolond ember gyorsít a lejtőn... Ugyan ő mesélte azt a történetet, - ami ugyan nem a jelenlegi kormány gazdaságpolitikájából indult ki, de itt is tanulságosnak érzem. A tanulságot veszem előre: az érdeklődés környezetünk iránt, a körültekintés adott esetben életmentő lehet. A történet pedig ennyi: gyakorló harckocsiparancsnok korában gyanússá vált, hogy a másfél napi vakvezetés teljesen eredményes, célravezető volt-e. Megálltak egy pillanatra és kidugták a fejüket a honi levegőre. A csinnbummtól, azaz a gépágyútól fél méternyire zúgott el egy expresszvonat... 4. Barátom külföldi kiküldetése szünetében szervezi a hazatérést. Telket keres, amire építhetne. Az OTP is készséges: ad 5 évre félmillió forintot, ha igazol 35 ezer Ft havi jövedelmet (azt el is felejtettem megkérdezni, vajon nettót vagy bruttót-e?) és vállalja a havi tízezret jócskán meghaladó törlesztést. 5. Az iparos - vállalkozó nem nyerte el a szimpátiámat. Sőt, a tévériporter erőlködése ellenére az empátiámat sem. Arról panaszkodott, hogy pár éve nem tud, nem hagyják dolgoz(tat)ni, pedig mennyi a munkanélküli, és mekkora az igény a Trabant alkatrészekre. Ugyanakkor az állam is elesett 3-400 millió forint adóbevételtől. Nem azért került el a felháborodás, mert ebben az esetben nyilván megengedhette magának a hasonló nagyságrendű veszteséget; szabad választása volt, nem kenyérre kellett az a kieső pár száz millió. Nem is azért, mintha ebből a nyilatkozatból eldönthető lett volna, vajon a bürokráciának vagy neki van-e igaza; még csak azért sem mert alighanem kártérítést fizet neki az állam, vagyis valamennyien, ahogy ez a veszteségeknél szokásos, esedékes. A kandúros mosolyáért nehéz együtt érezni vele. Pedig nem volt más benne, mint a macskában: ha visszafelé simogatják nyivákol, s ha földobják is talpra esik... 402. Talán nagynak és hirtelennek tűnik ez az ugrás a gondolatforgácsok között. Pedig két nyomós okom is van rá. Az egyik az, hogy jelezzem, tudom, tudtam az írás elején, hova akarok eljutni végül. (Hátha a példa mások számára is ragadós lesz.) A másik: a közbülső, végtelenségig föltárható dolgokat, eseményeket, csak azért, mert útba estek, megtörténtek, nem muszáj sorjáztatni, tőlük eltekintve szabad célbagurítani is. Szóval a 402... Ennyi különbség van köztem, családom és napjaink egyik botrányköve között négyzetméterben. Ő ugyanis ennyivel, tehát 402 négyzetméterrel nagyobb területen lakik, él, mint mi. Mielőtt valaki félreértené az összehasonlításomat: eszem ágában sincs miniszteri méretű lakásban élni. (Igaz, a jelenlegi állapot nem tökéletes, például a lakás használatát szívesebben osztanánk be funkcionálisan térben is, mint most kényszerűségből csak időben.) Mégsem ez gondolkodtat el. Éljen nagy lakásban, akinek arra igénye, módja, lehetősége van. Ez a jelek szerint egyre kevésbé szociálpolitikai kérdés. De az se legyen mindannyiunk közös terhe, hogy ehhez a Minisztertanács 220 négyzetméter fölött elengedi-átvállalja a bérleti díjat. Vagy hallott már arról a kedves olvasó, hogy bizonyos komfortfokozat, négyzetmétemagyság alatt, penészedés és beázás fölött, s újfent aládúcolási szint alatt — felett engedtek volna valamennyit is a 48-ból? A számok persze önkényesek. A valósággal való bárminemű megegyezésük a véletlen műve. Ahogy az eltérésük is az lehet. Ha például a fent említett valamelyest nagyobb lakáshoz pince is tartozik, de azt nem számították hasznos területnek, az egész összevetés máris haszontalan. Én ugyanis, amúgy rátartian azt is kiaknáztam, hogy ezzel a jól hangzó számmal aknázhassam alá az írást. HALÁSZ LAJOS HARANG 7
