Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-31 / 5. szám
Az önfeladás határán „Nem merni, amit merni kell, gyalázat!” (Ozsvald Árpád: Kazinczy) Miért van szükség erre az antológiára? - kérdezi a tízmilliós közömbösségben élő. Erre egyetlen - a kötetből vett - statisztikai sorral felelnék: Gyönyör József a szlovákiai cigány lakosság nyelvi megoszlását szám szerint és százalékban is közli. A kétszázezer cigány közül németül 3-an, oroszul 11 -en, lengyelül 43-an - százalékos arányban 0,0% beszél. Azaz statisztikailag nem léteznek. Ők már nem emberek, mert nincs joguk ahhoz, hogy a számukra legtermészetesebb nyelven: anyanyelvükön kifejezhessék vágyukat, mint állampolgárok. A hivatalos nyelven ugyan elélnek, közlekednek - de az nem az övék, az csak az alapvető létfeltételt biztosítja. Miért van szükség erre a szélsőséges példára? Mert éppen az előbb idézett Gyönyör József tanulmány figyelmeztet arra, hogy Szlovákia nemzetiségei közül a magyarnál található a legnagyobb statisztikai ingadozás. 1980-ban 579 166 vállalta sorsközösségét a magyarsággal. A legkeményebb időszakban ez a szám alig tett ki másfélszázezret, 1968-ban viszont felette volt hatszázezres kvótának. Ez az ingadozás két dolgot jelez híven: a nemzetiségi politika gyakorlatának állapotát és azt, hogy mennyire vonzó az anyaország. A legutolsó évek csökkenő tendenciája egy kétségtelenül létező politikai gyakorlat negatívumaira utal. de ennél még inkább fontos az az írói S.O.S.-jelzés, amely a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúrájának lecsonkulásáról, pusztulásáról ad hírt. Deme László megállapítása szerint is „a magyar nyelv csehszlovákiai viszonylatban egyenrangú, de nem államigazgatási szintű. Így használata két szinten eleven: a legalsón és a legfelsőn, azaz a családias érintkezésben - másrészt a publicisztikában és az irodalomban. Ebből következik, hogy problémái leginkább a középső szinten vannak: a szakmai, és a társadalmiállamigazgatási vonatkozású nyelvi rétegekben.” Ez egyúttal azt jelenti, hogy beszélt rétege lényegében csak egy van, az ami családi érintkezésben használatos - s ez természetesen az élő nyelvjárás. Vagyis még a reál értelmiség sem beszéli a magyar köznyelvet, megmarad azon a szinten, amit a magyar tannyelvű iskolák (amíg egyáltalán léteznek!) utolsó osztályaiban végeztek. Értelmiségiekről lévén szó, megvan az igény a magasabb szintű köznyelvi beszédre, de azt nem ismerik, nem tudják használni — így a köznyelvi szlovák ismeretében szívesebben beszélik meg gondjaikat azon. Más esetben ugyan magyarul folyik a szó, de a szlovák kifejezések, szószerkezetek visszafordítását füleli le az e nyelvekben jártas. Még az irodalommal hivatásszerűen foglalkozó is gyakran azon kapja magát, hogy anyanyelvérzékével ádázul viaskodnak az újkeletű beidegződések. Erre az értelmi kontrollra hívják fel olvasóik és önnön maguk lankadó figyelmét: Koncsol László. Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Hubik István, Mayer Judit... A megingott biztonságérzet erősítéseként jó a segítség, ha újra és újra megmerítkeznek a felnevelő táj nyelvi-érzelmi kultúrájában. Ha anyanyelvükön nem .közlekedni” akarnak csak, éppen ellenkezőleg: kizárólag benne akarják megtalálni a nyelv semmihez nem hasonlítható ízét-zamatát. Erről a szándékról, annak veszélyeiről s visszafogott sikolyairól szól „a szív piros tintájába mártott hattyútól]” üzenete. R.T. A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. A lélek tükre? Azt mondják: a beszéd, a nyelv a lélek tükre. Olykor azonban nagyon homályos és torz ez a tükör, sőt nevezhetnénk visszataszítónak is. A beszédünk miatt. Elég, ha végig hallgatunk egy beszélgetést a buszon, ha odafigyelünk a fiatalok társalgására, s nyomban megállapíthatjuk: elburjánzott a pongyolaság, a stílustalanság, sőt egyre jobban eluralkodik a durva beszéd. Olvastam a múltkorjában Grétsv László ismert nyelvészünk nyilatkozatát egy külföldi lapban: „Magyarországon ijesztő módon terjed a durva és a trágár hangnem, az obszcén szavak divatjelenségként - mindennaposak, többek között a filmnyelvet is megfertőzték nálunk...” Bizony előfordul, hogy mi idősebbek zavarban vagyunk a tévé előtt ülve, s kikapcsoljuk, mert fiatalok is jelen vannak. De nem csupán a durvaság ellen kell küzdenünk, hanem más nyelvrontás ellen is meg kell óvnunk anyanyelvűnk tisztaságát. Manapság a korszerű technika számtalan csatornáján áramlik hozzánk az információ. Nemcsak az írott szó jön be hozzánk, az élő beszéd is együtt él velünk a lakásban, behozza a rádió, a televízió. Ezáltal megnövekedett a nyelvrontás veszélyének lehetősége. Míg a múltban egy-egy szónok beszédét ezrek ha hallgatták, ma a rádió és a tévé milliókhoz szól. Az így hozzánk érkező beszéd veszélyesebb, mert a rossz példa mindig ragadós. Valóságos kútmérgezés lehet, ha nem vigyázunk. Nemcsak a durvaság, a pongyolaság. de az úgynevezett ,Jiivatalos” nyelv is sok veszélyt rejt magában. Van aki úgy érzi, akkor „előkelő” ha ezt a nyelvet használja, mint az az orvos, aki egy szülészeten így nyilatkozott az újságíróknak: „Ez a telep a gyermekanyag tekintetében csökkenő tendenciát mutat!” Ahelyett, hogy így fejezte volna ki magát: „Kevesebb gyerek születik!” Bár igaz az is, hogy egyszerűen, világosan, érthetően nehezebb beszélni. Szeretjük a felkapott, divatos szavakat, mint amilyen a „begyűrűzött” vagy a „megkérdőjelez”, s lehetne még folytatni oldalakon keresztül, mert olyan mennyiségben találhatunk burjánzó gazt anyanyelvűnk szép kertjében. És akik ezt terjesztik, azokat nem fenyegeti az a veszély, hogy felelősségre vonják őket. De próbálnánk csak egy virágot letépni a parkban! Egy-egy rendelet elolvasásakor érthetetlenül bogarásszuk a szöveget, ember legyen a talpán, aki első olvasásra megérti. Vagy talán éppen ez a Hivatal célja? Gyakran tűnődöm, bizonyára mások is, mi lehet az akadálya annak, hogy egy-egy rendelkezést átnézzenek nyelvünket értő szakemberek is a megjelenés előtt? Lehet, hogy attól fél a Hivatal, hogy ezáltal közelebb kerül az élethez? Nos, éppen erre lenne szükség. Ha a nyelv valóban a lélek tükre, ahogy Kazinczy is tartotta, akkor nem kedvező az a kép, amit visszatükröz, s ez arra kell, hogy ösztönözzön berniünket: sürgősen cselekedjünk! Ne hagyjuk elgazosodni anyanyelvűnk csodálatosan szép, pompázatos kertjét, amit őseink hagytak ránk örökül. Ápoljuk nyelvünk tisztaságát, őrködjünk fölötte, ne engedjük elburjánzani a gazt mindennapi beszédünkben. ILLÉS SÁNDOR HARANG 7
