Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-24 / 4. szám
Család és magánélet „Hatvanéves vagyok, tíz éve özvegy, 4 éve nyugdíjban. Titkárnő voltam, még rendszeresen bejárok a régi vállalatomhoz gépelni, ügyeket intézni. Kétszobás lakásban élünk a lányommal, vömmel, ötéves unokámmal, vele osztom meg a szobámat. Jó együtt, én örülök, hogy nem vagyok egyedül, tudok segíteni főzni, bevásárolni, Marcsikára vigyázni. A lányom és a vöm figyelmesek, kedvesek hozzám, értékelik a segítségemet. Nemcsak családtagonként szeretjük egymást, hanem jó barátok is vagyunk... Súlyos problémám a következő: a férjem halála után négy évvel - tehát hat éve — összetalálkoztam Gáborral, akivel fiatalon szerettük egymást. Érettségi után kerültünk össze, én akkor már dolgoztam, ő egyetemre járt, majd ösztöndíjjal Moszkvába került. Egykét levelet még írt, aztán lassan elhalt a szerelem. Én férjhez mentem, hallottam, ő is megnősült, soha nem találkoztunk többé. A hat évvel ezelőtti viszontlátáson valahogy újra közel kerültünk egymáshoz. Leültünk egy eszpresszóba beszélgetni, Gábor elmondta: elvált, a felesége a lányukkal külföldön él, ő a fia családjával lakik. Nem kertelek, egyre gyakrabban találkoztunk és a régi szerelem újra fellángolt. Eszpresszó, mozi, múzeumok - ezek voltak a találkozási helyeink. Sajnos - ma már tudom, nagyon sajnos! - sem ő, sem én nem szóltunk semmit a családnak. Én soha nem voltam Gáboroknál, ő sem jött persze, soha hozzánk. Mindebből adódik, hogy bizony, nemegyszer füllentettem otthon. Barátnőkre, alkalmi munkákra hivatkoztam, amiért elmegyek. Gábor is szépen, rendszeresen hazudott a fiának, menyének. Valahogy féltünk a fiataloktól. Hogy kinevetnének, gúnyos megjegyzéseket tennének, ha megmondjuk, milyen sokat jelentünk egymásnak. Hiszen már nem vagyunk fiatalok, ő nagyapa, én nagymama, hogyan is tudnánk megmagyarázni, mit jelent nekünk ez a kései boldogság! De tény, hogy így, egyre nehezebb. Megalázó a hazudozás, alakoskodás s már magunk is nevetünk, hogy titokban találkozunk. Összeházasodni? Erre nem is gondolunk. Lakást már nem tudunk szerezni, őrá is, rám is szükség van a családban, nem akaijuk őket cserbenhagyni. Az meg végképp elképzelhetetlen, hogy ő hozzánk, vagy én hozzájuk költözzem... De egyre inkább vágyunk rá, hogy olykor mégis, lakásban - és nem füstös eszpresszókban! - legyünk együtt, szeretnék egyszer Gábornak vacsorát főzni, együtt nézni a tévét. Mit tegyünk? Hogyan éljünk tovább?” * Bizony, kedves asszonyom, nagy hiba voll a kezdeti titkolózás. Annál is inkább, mert, amint írja, a lányához az anyai szereteten túl barátság is fűzi. Gondolom, a lánya hat évvel ezelőtt könnyen megértette volna, hogy viszonylag fiatal, özvegy mamája szeret valakit. Természetesen azt tanácsolom: sürgősen mondja meg az igazat, ön is, Gábor is a családnak. Nem lehet, nem szabad hazugságban élni, a hazugság nemcsak azt alázza meg, aki hazudik, hanem azt is, akinek hazudnak. Éppen ezért, tartok tőle, a lánya nehezen érti majd meg az évek óta tartó titkolózást. Hiszen úgy foghatja fel: az édesanyja nem bízott benne, nem hitt a szeretetében.félt tőle, a férjétől, féltette tőlük a magánéletét. De ha nehezebb is most megmondani, mégis tegye meg! S ha ez megtörtént, ismerkedjenek meg egymás családjával, meggyőződésem, össze tudnak majd barátkozni. Gábort meghívhatná, vacsorázzon együtt egyszer önökkel, az unokákat is össze lehetne talán hozni. Ha ez megtörténik, gondolom. megoldódik sok minden más is. Sok író megírta, az élet számtalanszor bizonyította: a szerelem nincs korhoz kötve. Fiatalnak, öregnek hozhat szépséget és boldogságot. Minden bizonnyal ezt megértik majd a gyerekeik is. Talán éppen az önök példája lesz biztatás a számukra, hogy nyugodtabban nézzenek a saját öregedésük elébe. Kedves olvasóinkat pedig kérem, forduljanak hozzánk bizalommal. Örömmel várjuk leveleiket, hozzászólásaikat is lapunk írásaihoz. PONGRÁCZ ZSUZSA 34 HARANG
