Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
Sokasodó gondok, szaporodó terhek, anyagi és lelki problémák ropogtatják a társadalom alappillérét, a családot. Hosszú évek óta fogy hazánk népessége vezetünk a válások,az öngyilkosok, az alkoholisták számában. Iskolai beszélgetések szomorú adatai bizonyítják: sok gyerek néha hetekig nem is látja a többlet munkákat vállaló, reggel, a gyerek ébredése előtt távozó és este, elalvás után hazatérő apát, az anya ideges, ingerült, örökké fáradt, rosszkedvű, - megannyi családon belüli konfliktusforrás. Igaz, láthatók biztató jelek is: alig pár hete egy újpesti főorvosasszony alapítványt kezdeményezett a lelki sérült gyermekek gyógyítására, ha lassan is, de működnek a főváros különböző kerületeiben a családsegítő központok s ma máraz ország húsz városában dolgozik a terhes anyákat segítő Optimális Családtervezés. A Nagycsaládosok Egyesülete, a Családjogi Törvény várható módosításai, Magzatvédő Társaság, SOS gyermekfalu és még lehetne sorolni a családokat segítő megmozdulásokat. Ehhez a segítséhez szeretne hozzájárulni a maga szerény eszközeivel, jó szóval, megértéssel, tanáccsal, a konfliktusok oldásával a Harang-posta is. Már eddig is érkezett szerkesztőségünkbe sok, különböző otthoni, családi problémát feltáró levél: Közülük íme, egy: Család vagy előléptetés „Az anyaság teljes gyönyörűségét csak a második gyermekem, Jancsi születése után ismertem meg. A nagyobbik fiam - Péter, tízéves - születése után két hónappal újra dolgoztam, a gyerek bölcsődébe került. Nem mertem otthon maradni gyeden, elég példát láttam rá, hiába a törvény, ha valaki évekig otthon marad, utána nem találja már meg a régi íróasztalát. S én azt a munkát nagyon szerettem, szeretem most is, de erről később. Petikét csak kora reggel és este láttam, a gondozónők mesélték el: már jön a foga, próbál állni, ülni, tett egy-két lépést... Amikor Jancsi született, a férjem is többet keresett, az én íróasztalom sem ingott, úgy döntöttünk, amíg a gyerek óvodába nem kerül, otthon maradok. Ez az időszak életem nagyon boldog korszaka volt. Megannyi öröm forrása Jancsi minden új mozdulata, meghatóan kedves próbálkozásai a felálláshoz, az első „mama”, kezembe simuló, biztonságot kereső kicsi kezének melege. Két éve újra dolgozom, Jancsika óvodába jár. Én viszem és hozom őt, s ha Peti hazajön az iskolából meleg, tiszta otthon, jó étel várja, őt is, a férjemet is. Mindezt azért írtam le, hogy világos legyen, miről mondanék le, haha elfogadom előléptetésemet a szövetkezetben. Egy egész részleg vezetője lennék, havonta négyszer-ötször vidékre kellene utaznom. A keresetem 2500-3000 forinttal nőne. Két hét gondolkodási időt kaptam. A féljem nem nyilatkozik, rám bízza a döntést. Negyvenéves múltam, ebben a korban már nemcsak a család számít egy nő életében. Persze hizeleg a hiúságomnak a fontos beosztás, a főnökök bizalma, de fáj a szívem a kedves sétákért Jancsikával az óvodába. Peti iskolai történeteit is sokkal ritkábban hallanám. A féljem segítségére nem számíthatok, tömött aktatáskával ér haza és sokszor még otthon is dolgozik. Tehát kellene keresnem valami nénit a gyerekek mellé. Viszont félek, ha most nemet mondok, egyszerűen leírnak, soha többé nem adnának fontosabb beosztást. Nem tudok dönteni...” * Pedig minden, amit leírt, amellett szól, hogy ne fogadja el az előléptetést. Érezhetően boldogítja a család, otthonának harmóniája, rendezettsége, ami, ha felbomlik, a gyerekek is megsínylik, a férje is. A pénzt, amivel többet keresne, nyomban elkölthetné az új munkaerőre, kétséges, találna-e alkalmas személyt, megszeretnék-e a gyerekek? Érthető, ha jólesik a főnökei bizalma, de bármilyen önálló is ön, asszonyom, azt hiszem, tévednek. Az állandó vidéki kiküldetéseket ugyanis nem fiatal nőknek találták ki. Nemcsak a várható zaklatásoktól félteném, hanem a sajnos, egyre szaporodó tolvajoktól, utcai támadásoktól is. Tartok tőle, egy ilyen jellegű munka a házasságának is ártana. A férjét nemcsak az otthon hangulatának romlása, a gyerekek óhatatlanul bekövetkező ingerültsége, rosszkedve idegesítené. Bármennyire bízik is önben, nem örülne, ha havonta többször vidéki szállodákban töltené az éjszakát. S ha soha nem is volt féltékeny - bár ilyen férjet én nem ismerek! - a vidéki kiruccanásai azzá tennék. Tehát nem kell különösebb jóstehetség: ha elvállalja a felajánlott új munkát, - tönkreteszi a családi életét. Ez nem éri meg. Ne vállalja! Negyvenéves, bőven van még ideje. Csöppet se féljen, kevés a jó munkaerő. A főnökei majd találnak megfelelőbb előléptetést, s ha a gyerekei nagyobbak lesznek, könnyebben, szabadabban dönthet. PONGRÁCZ ZSUZSA 34 HARANG
