Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-12-01 / 25. szám
Supervielle - világirodalom. Verseivel és novelláival együtt. - Utóbbiak között kiemelkedő érték, valódi gyöngyszem „A jászol szamara, meg az ökre” című. Ez a cím jelzi a két főszereplőt, pontosabban azt, hogy a betlehemi nagy eseményt az író az ó szemszögükből nézi, egyszerre idézve egy középkori naiv festményt, meg a két jellemző embertípust: az aktív és kontemplativ, vagyis a cselekvő és szemlélődő alkatot. Ezeket vetíti bele a két állat jelképes lényébe. S pillanatig sem kétséges, hogy groteszk humorba öltöztetett szimpátiája egészen a jászol ökréé. Iróniája nem gúnyolódás, hanem inkább szemérmes leplezése annak a szeretetnek, melyet a költő-író a jászol ökre iránt érez. Annak átfényesedő árnyékában megjelennek előttünk a nagy szemlélődök: például Aquinói Tamás, akit diák korában „néma ökörnek” csúfoltak, vagy Descartes, aki a cselekvés emberei, a katonák között is mélyen el tudott merülni gondolataiban. Eszünkbe juttatja Lourdes látnokát, Soubirou Bernadettet, aki látomása igézetében alig törődött az étellel, vagy Balzacot, aki élethabzsoló nagy darab alkata ellenére is szinte megfeledkezett teste igényeiről, amikor egy újabb regényének felömlő belső víziója odakényszerítette őt az íróasztalhoz... Tündéri a novella iróniája, melyet a baráti hátbavágás szeretete fűt, s amely inkább arra szolgál, hogy a föl-föltörő könnyeket, a hiteles meghatottságot palástolja, mintegy visszanyomja. Az a fajta humor ez, mely a kisgyermek könnyeken áttörő mosolyát idézi. Egyszerre nagyon felnőtt és nagyon gyermeki. A jászol ökre fontos feladatot kap, amikor lehelete párájával kell melegítenie a Kisdedet. Ezt nagy szeretettel és elővigyázatossággal teszi. Amikor a jeles látogatók, a Háromkirályok jönnek, engedelmesen félreáll. Szerepét, küldetését mély alázattal veszi tudomásul. De azért szomorúan állapítja meg, hogy neki nem jutott abból a glóriából, melyet az angyal Mária és József feje köré rajzolt, legfőképpen pedig a Kisded feje köré. Szinte föloldódik a méla csodálkozásban, mellyel a jászol Kisdedét szemléli, miközben a szamár folyton-folyvást kioktatja őt. Szarvai és nagy darab teste miatt állandóan meghatóan groteszk kisebbségi érzés vesz erőt rajta. S ellenállhatatlan a novella humora, amikor a pásztorok egyik ajándékát óvatosan a szájához illeszti: egy fuvolát. És belefú. Játszani szeretne valamit Giovanni da Goilana: Krisztus születése (1259) a Kisdednek. József is játszott a hangszeren. Ő miért ne tehetné meg, amikor a többiek nincsenek ott? Mihelyt pedig Mária fölbátorítja, hogy nézze meg közelebbről a gyermeket, méltatlannak érzi magát, és visszafogja a lélegzetét. A HÁROMKIRÁLYOK hódolatát látva, imádását szemlélve, amikor azok elmentek, maga is megpróbálkozik az imával, csak úgy, magában (a szemlélődő ima szeretetteljes iróniával megírt formája ez): „Ó mennyei Gyermek, ne ítélj meg az én méla és értelmetlen képem után... Ó vess egy kis világosságot a bennem sötétlő zavarba és szegénységbe! Aztán megmondod-e majd, kicsi Uram, miért is láthattalak téged éppen én, úgy hogy alig kellett félrefordítanom egy kissé a fejemet? Milyen nagy öröm az nekem, hogy itt lehetek a színed előtt, és egy családban élhetek az angyalokkal, meg a csillagokkal! - Néha azt kérdezem magamtól, hogy vajon nem téveszthettek-e meg tégedet, s hogy valóban illő-e itt lennem, melletted ... De ha még ragaszkodtál volna is a magamfajta állathoz, bizonyosan találtál volna szebbet is, jobbat is, mint én. A bátyámat például, vagy valamelyik unokatestvéremet. És az oroszlán, vagy a sas nem feleltek volna-e meg jobban?” A jászol ökre maga a groteszk formában megtestesült, a realitás talaján nehézkesen mozgó szemlélődés. Tündéri iróniával megformált alakjában ott bujkál a nagy filozófusok, tudósok, művészek és misztikusok lénye. Szemlélődése lassan annyira átitatja egész valóját, hogy megfeledkezik teste igényeiről. A jászol szénájából, szalmájából persze hogy nem mer enni. A Kisded mellől pedig nem mozdul, csak leheli rá a meleget, mint valami eleven cserépkályha. Már nem fontos számára, hogy bármit is egyék vagy igyék. Betölti ót az a páratlanul szép látvány, amelynek ó méltatlan részese. Amikor József és Mária fölkerekednek, hogy Egyiptomba meneküljenek Heródes haragja elől, vinnék az ökröt is, de az már nem bír lábra állni, hiába próbálkozik. Mária a szomszédasszony gondjaira bízza. Különös a búcsúzkodás könnyes-derűs humorú ábrázolása. „Hát ő?” - mondja József Máriának, és rámutat az ökörre. Mária pedig ezt válaszolja: „Félek, nagyon gyönge, szegény, nem igen tudna velünk jönni”. A jászol ökre megpróbál lábra állni, de sehogy sem megy, hisz olyan régen nem evett már, csak a látványból élt. Megérti, hogy nem mehet a hosszú útra. Neki ott kell maradnia. Különben is - gondolja mi lenne vele az úton. Csak késleltetné a többieket. - Mária és József odahajol hozzá. El akarják hitetni vele: nem mennek messzire, csak éppen kiviszik egy kicsit a Kisdedet a levegőre, hisz olyan szép, fényes az éjszaka. Az ökör alvást színlel, tapintatosan, hogy a többiek nyugodtan elmehessenek, és megkímélje őket a búcsúzkodás, meg a magyarázkodás gondjától. „Elaludt” - mondta Mária. ..Tegyük a jászol szalmáját mind ide, egészen eléje, hogy mindene meglegyen, ha fölébred. Hagyjuk itt a fuvolát is” - mondta még igen-igen halkan. - „Ide teszem, egészen közel, a leheletéhez.” Amikor elmentek, az ökör kinyitotta a szemét, és csak nézte, nézte a szalmát, melyen a Kisded nyugodott. Jól tudta már, hogy soha többé nem nyúl hozzá, sem a fuvolához. „Amikor hajnal kelte után a szomszédasszony benyitott az istállóba, az ökör ott feküdt a földön, kinyúlva, mozdulatlanul.” BODA LÁSZLÓ A jászol szamara meg az ökre Gondolatok Jules Supervielle novellájáról HARANG 57
