Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-12-01 / 25. szám
NÉPEKÉS VALLÁSOK A japánok vallásosságára elsősorban a nyitottság - és ezzel összefüggésben a türelem - a jellemző: mindig érdeklődtek az új tanítások iránt. így megismerték és elfogadták a konfucianizmusX, a buddhizmust, sőt rövid időre még a világképüktől annyira idegen keresztény eszméket is, miközben nem tagadták meg ősi hitüket, a sintót sem. Mindez azt jelenteti, hogy a legtöbb japán egyszerre vagy egymás után akár több vallást is követhet, és ez sem egyéni, sem társadalmi konfliktust nem okoz. (Ez természetesen független attól, hogy bizonyos történelmi periódusokban egyik vagy másik vallás nagyobb társadalmi-politikai befolyásra tett szert.) Gondolkodásmódjuktól ugyanis idegen a kizárólagosság, az abszolút érvényű vallási doktrínákat nem ismerik (el), amiből az is következik, hogy értelmezhetetlen (volt) számukra az eretnekség fogalma. A másik, ami a szigetország lakóinak vallásosságát jellemzi - tűnjön bármenynyire is ide nem illőnek - az a prakticizmus. Minden vallásból azt emelték ki, amit életmódjukkal, szokásaikkal, erkölcsükkel összeegyeztethetőnek tartottak. Példát említve: mivel a sintó főképp a földi élet eseményei (születés, házasság, betegség, háború stb.) felé fordítja figyelmét, a buddhizmus pedig a halál utáni életre, a japánok általában a születéshez kapcsolódó szertartásokat a sintó, a halálhoz kapcsolódókat pedig a buddhizmus szerint végezik. De megmutatkozott e prakticizmus hétköznapibb vonatkozásban is: látni fogjuk, a keresztény misszionáriusokat azért is engedték működni, mert nem akartak elesni azoktól a kereskedelmi előnyöktől, amelyeket a térítőket kísérő kereskedők biztosítottak. A sintó története A japánok ősi vallása, a sintó - a szó jelentése Istenek Útja - lényegét tekintve természetvallás. Több rétegű, s úgy alakult ki, mint maga a japán nép. A kőkorszaktól a kontinensről több hullámban bevándorló népcsoportok hozták magukkal egyes rétegeit: így sámánisztikus vonásai szibériai eredetűek és koreai közvetítéssel jutottak a szigetországba, ugyancsak innen eredeztethetők terméssel és étkezéssel kapcsolatos rítusai, továbbá természetkultusza, míg kínai-közelebbről konfuciánus - eredetre vezethető vissza az ősök tisztelete. E vallás kialakulása tehát meglehetősen hosszú folyamat eredménye volt, s nagyjából az időszámítás kezdetéig tartott, amikor a Jamatotörzs egységesítette az országot és egyértelművé tette, hogy a császári család származása a sintó istenekre vezethető vissza, aminek „bizonyítéka” az istenektől kapott három uralkodói ereklye volt: a tükör, a kard és a drágakőfüzér. Ekkorra már nemcsak a vallás istenei, első szentélyei és szertartásai „alakultak ki”, de megszületett a vallás mitológiája is. (Ennek legfontosabb forrása két mű - egyben a legkorábbi japán kéziratos könyvek -, a 712-ben íródott a háromkötetes Kodzsiki - A régi idők krónikája - és a 30 kötetes Nihonsoki vagy Nihongi - Japán krónikája mely 720-ból való.) Az 5. századig a sintó volt az egyetlen vallás Japánban, amikor megjelent az első külföldi eredetű tanítás, a konfucianizmus. Japán mindig is szoros - ha nem is feltétlenül békés - kapcsolatban volt Kínával. Sok szokást, kulturális hagyományt, erkölcsi tanítást vettek át a szigetországbeliek, így magukévá tették a konfucianizmus ősökről szóló nézeteit. Ám ez a vallás korántsem gyakorolt akkora hatást, mint az alig száz évvel később jelentkező buddhizmus. (E hatás külsődleges jele: a sintó csak a buddhizmus térhódítása után kapott megkülönböztető elnevezést, addig még neve sem volt.) A buddhizmust kínai és koreai kereskedők és térítő szerzetesek hozták el Japánba. Hamar kedvelt lett a nép körében éppúgy, mint a császári és főúri udvarokban. Elsősorban azért, mert éppen A Meidzsi császár - a modern Japán megteremtője - emlékére 1920-ban épült szentély Tokióban. Az előtérben jellegzetes öltözékben egy sintó pap látható. azok az elemek voltak meg benne, amelyek a sintóból hiányoztak: az erkölcsi útmutatások, a látványos szertartások és a túlvilágkép. Ugyanakkor a buddhizmus soha nem akarta a sintót legyőzni - a két vallás közti kezdeti feszültségeket éppen a sintó-hívők okozták -, ellenkezőleg, átvette több elemét és istenét, és mindenben próbált a helyi igényekhez igazodni. S miután a sintó is vett át később a buddhizmustól isteneket, az egyszerű japánok számára szinte megkülönböztethetetlen volt e két vallás. A buddhizmus megjelenéséig a sintó mint a császárkultusz támogatója, kimondatlanul is államvallásként funkcionált, főpapjainak rangja és tekintélye azonos volt a vezető hivatalnokokéval. Ezt tartják a vallás első korszakának, melyet primitív nemzeti jellegűnek minősítenek. A ^ HARANG 45
