Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
ly ebben fekvő részben, furcsa mosollyal az időközben megcsonkított arcán. Kezdetben nyilván valamiféle védőszent volt, majd később a Napistennel társították. A homokkőből épült szfinxet évezredeken át szinte nyakig betemette a sivatagi homok. Időszámításunk után a IX. században egy elvakult muzulmán ugyan levágta az orrát, de a homok gyakorlatilag 1920-ig az ásatásokig megvédte. Az EAO igazgatója, Sayyid Tewfik szerint az elmúlt ötven évben azonban többet romlott az állapota, mint a megelőző évszázadokban. Az elmúlt húsz évben Kairó lakossága ötmillióról tizenötmillióra növekedett. A környékbeli kis falvak szinte a szfinx lábáig terjeszkedtek, alámosva az építményt a települések szennyvizeivel. Évtizedekkel ezelőtt a tudósok a szobor mellrészét vegyi anyaggal kezelték, hogy megerősítsék, végül azonban a bevonat maga is lemállott, sőt, az eredeti kő egy részét is magával vitte. A homokkőépítménybe bejutó víz folyamatosan aktivizálja a sót, amely sajátos, a szfinx számára halálos kristályegyúttest formáz. A Níluson fölfelé, Luxorban Tutanhamon sírja is veszélyben van. Amikor 1920-ban a brit egyiptológus, Howard Carter először megpillantotta a sírkamrát, csodálatos látványt nyújtott számára III. Ramszesz halotti temploma Medinet Habuban hamos ütemben történik, hogy már a szakemberek, a régészek sem képesek megfelelően tanulmányozni azokat. „Ha az emberiség elveszíti múltját” - vallja Zahi Hawass, az EAO-nak a gízai övezetért felelős igazgatója, „akkor egyben elveszíti jövőjét is.” Kairó még nem létezett négyezer-hatszáz évvel ezelőtt, amikor a Gízai-fennsíkon először magasodott ki a szfinx. Az építménynek fekvő oroszlánra emlékeztető formája van, emberi fejjel. A nagy piramis mellett kuporog egy közeli, méa megannyi arannyal gazdagon díszített remekmű. Ma a turistaszezon idején, több mint háromezer izzadó látogató zsúfolódik be a kis kamrába, mintegy 12-13 liter izzadságot hagyva maguk után naponta. Az izzadság, a hőmérséklet-változás, a páratartalom eredményeként a sírkamra belsejét, a híres és sokat kiállított tárgyakat fokozatosan piszkosbarna penész lepi el. „Azokat a gazdagon díszített falakat, amelyeket még tíz évvel ezelőtt is megcsodálhattunk, manapság már nem tehetjük, porrá váltak”- mondja Kent Weeks, a kairói amerikai egyetem egyiptológusa. A Nílus mentén szinte mindenhonnan a pusztulásról szóló jelentések érkeznek tömegével. Egyes tudósok szerint maga a Nílus is hozzájárult a modern vandalizmushoz. Amikor az asszuáni duzzasztót befejezték 1970-ben, a gát megfékezte a folyó áradását, ugyanakkor a Nílusvölgyben megemelte a vízszintet, amelynek következtében a víz behatolhatott a homokkő műemlékekbe, ott sókristályokat formált, amivel tönkreteszi a műemlékek belső szerkezetét. Mások azonban úgy vélik, az igazi baj az, hogy a biztosított vízutánpótlás következtében egyre többen telepednek le a környéken és tulajdonképpen a különféle városi, ipari, mezőgazdasági hulladék és melléktermék az, ami rohamosan pusztítja az ókor kincseit. A legszebb egyiptomi műkincsek - szám szerint 120 ezer - a kairói központi múzeumba vannak bezsúfolva, ami immár a világ egyik legfurcsább raktárépülete lett. Amikor a század elején a múzeum megnyitotta kapuit, az egyik legelegánsabb ilyen jellegű intézménynek számított. Akkoriban naponta csak néhány turista kereste fel az épületet, szinte alig volt körülötte utcai forgalom, a levegőszennyezés pedig még ismeretlen volt. Ma azonban ftiár a múzeum egykori igazgatója szerint is lázálom, ami az épületben és az épület környékén történik; a megőrzés helyett szinte pusztítja a múzeum a rábízott értékeket. Időközben ugyanis Kairó legforgalmasabb központjába került, turistabuszok, autóforgalom közepette, látogatók állandó ostromhada gyűrűjében. Éppen a látogatók miatt - mivel nincs légkondicionálás - kénytelenek nyitva tartani az ablakokat, így állandóan beáramlik a városi szennyezett levegő. A belső szennyezettség körülbelül nyolcvanszázalékos a külsőhöz képest. A fejlett nyugati világ múzeumaiban ugyanez az érték, körülbelül félszázad százalék lehet. Több mint hétezer turista keresi fel a múzeumot naponta, egymást lökdösve, a felbecsülhetetlen értékű műremekeket fogdosva. tapogatva, sőt olykor sajnos megkarcolva, esetleg kifejezetten rongálva. Kétségtelen, hogy Egyiptomnak rengeteg műemléke van, és éppen ez okozza a gondot. Az országnak ugyanis nincs annyi pénze, hogy valamennyivel törődjön, ugyanakkor az EAO-n belül elkeseredett viták folynak, hogy melyik építményeket kell előnyben részesíteni és milyen módon kéne őket megmenteni. A különféle mentési tervek között szinte állandóan felbukkan az az elképzelés, hogy drasztikusan csökkenteni kell a múzeumok, műemlékek látogatási idejét, illetve a turisták számát. A piramisokra már régóta tilos felmenni. A tervek szerint olyan intézkedések várhatók, amelyek értelmében a nagyobb mű- ► HARANG 37
