Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
„divattörténet” Ortodox papi viselet a Kreml gyűjteményéből. A gazdagon díszített öltözet brokátból készült, a nyakkivágás körül és az ujjakon széles sávban gyöngy hímzéssel. tiltották a polgári öltözetek túlkapásait. A püspökök és a főpapok (prelatusok) ekkor kezdték használni a vörös és zöld színeket. A bíborosok a XIII. századtól kalpagjukon viselték a bíborlilát: a császári díszt, amely azelőtt a pápának s a pápa személyét képviselő követeknek - legátus apostolicus - volt a kiváltsága. Ez a violában játszó szín a mai püspöklila. A XIV. században a világiak visszatértek a rövid ruhához. Szorosan szabott öltözetükkel megbotránkoztatták a papságot, s erkölcstelennek nevezték azt. Divattörténetünk során első ízben kapott az öltözet morális minősítést. Megbotránkozását a papság gúnnyal próbálta levezetni. A krónikások is élcelődtek a nemesek újfajta öltözködésén. Sőt, a Saint-Denise-i krónikás a százéves háború fordulatát jelentő crécy-i vereséget - ahol az angol fegyvereké lett a siker - Isten büntetésének nevezte a franciák botránkoztató divata miatt. De arról megfeledkezett az egyszerű krónikás, hogy az angolok is ugyanúgy öltöztek. XXII. János avignoni pápa (1313-1334) V. Fülöp szemére hányta, hogy „királyi fenséghez méltatlan” rövid ruhát hord. A XIVXV. század zsinatai nem győzték figyelmeztetni a papságot: tartson ki a zárt, hosszú ruhánál. A ruhaujjakat, amelyeket egykoron illetlennek tartottak, most már elnézték és passzíve megengedték. (Augustinusnál olvashatjuk, hogy a régi rómaiaknál szégyennek minősült a szabadon hagyott ujjú ruha viseleté, a késő középkorra azonban a főrangúak annak éppen ellenkezőjét tartották becstelennek.) A reformáció egyszerűséget pártoló kritikájára csak a tridenti zsinat szellemét folytató milánói zsinat reflektált. A fekete, hoszszú reverenda ettől kezdve kötelező viselete - mára jórészt csak liturgikus célokra - a papságnak. Hogy mennyire komolyan vették a zsinati rendelkezést, arra jó példa, hogy a kertjüket művelő papság még arra az időre is magán tartotta. A hosszú reverenda a vallásháborúk korában az egyházhűség jelképévé vált. A cahorsi püspök 1652-ben kiadott rendeletében tudatta, hogy azonnal a püspöki börtönbe kerül, aki reverenda (barát), csuha vagy tonzúra nélkül jelenik meg. Itáliában, ahol a reformáció nem dúlta fel a társadalmi békét, nem jelentkezett e szigorúság oly mereven, mint például Franciaországban. „Rettenetes pápának” azért minősült V. Sixtus a kortársi papság megítélésében, mert mégis megparancsolta 1594-ben a „vetis talaris”: a reverenda állandó viseletét. 1624-ben méreteit is szabályozzák: a ruhának egészen a sarokig kell érnie. 1708-ban annyit enyhítenek a jó évszázados viseletszigoron, hogy csak napkeltétől napnyugtáig Részlet Dürer A szentháromság imádása című festményéből. Az előtérben lévő püspökön díszes papi palást látható, fején püspöksüveg, hátul lelógó szalagokkal. A bal oldalán levő alak hátán kardináliskalap van. kellett abban kötelezően megjelenni. Az esti időben tartott társasági körforgásban már rövid ruhát is viselhettek. Lambertini, a későbbi XIV. Benedek pápa elrendeli a hosszú, fekete reverenda viselését, s csak az utazásokra engedi meg az egyszerű feketét, arany- és ezüsthímzéses és csipkés mellények nélkül. Ám mindezekre a pápák sem adtak jó példát. Bernis bíboros 1769. október 4-én azt írja: „A pápa - XIV. Kelemen - mindennap lovon nyargal, s tisztjei sem tudják követni. Rövid fehér kabátot, fehér csizmát, veres sapkát visel. Ez a lovaglóruhája.” A barokk egyházon is hatalmas változást idéz elő a francia forradalom. Forne, a forradalmi alkotmányt elfogadó Cheri püspök már 1792-ben el akarta töröltetni a papi viseletét - ami meg is valósult. A papok egyházmegyéjükön kívül fekete, francia módiban jártak. A császárság bukása utáni kormányok nem vették komolyan a papi viselettel kapcsolatos előírásokat. A XIX. század papjai reverendájukat az állami egyházpolitika elleni tiltakozásul kezdték újra hordani. A papok öltözködése a forrongó és változó politikai viszonyok közepette nagyon változatos volt. Hol könnyítették, hol szigorították a formaruha viseletének szigorát. Az 1848-as februári forradalom antiklerikalizmusának csillapítására Sibour párizsi érsek visszavonta a hosszú reverendaviseletet, s helyette hosszú s fekete felöltőt írt elő. Azt kívánta, hogy a reverenda alatt se viseljenek pantallót. Talán különösnek tűnik, de ennek is megvolt a maga társadalomtörténeti szerepe. Ä pantalló ugyanis a forradalmiság, a modernség, a fegyelmezetlenség szimbólumává vált a hatalom képviselőinek szemében. Míg az úri nadrág: a culotte, a térdnadrág az egyházhűség s egyben a régi rend, az „ancien régime” iránti szimpátia zálogának minősült. A I. vatikáni zsinat csak megerősítette a tridenti végzéseket. Bár akadt egy szicíliai püspök - a zsinati atyák nagy derültségére -, aki azt kívánta, mondják ki: a reverenda Jézus Krisztus tunikája, s mint ilyen, viselete isteni jogon alapszik. Mi több Izaiás próféta nyomán azt a ruhát kell látni benne, amit Jahve visel az égben. A II. vatikáni zsinat után újrafogalmazott egyházi törvénykönyv a XX. század szellemének megfelelően liberálisan közelíti meg az egyház láthatóságának nyilvánvaló jelét. A papi ruházkodásban a testületiség kifejezésre juttatásán kívül két irányzat küzd egymással. Az egyik törekvés az, hogy a papságot megőrizzék attól a kísértéstől, hogy a lazulás évjárataiban megfeledkezzék hivatásáról és a szükséges aszkézisről. A másik pedig arra irányul, hogy a hitterjesztést lehetőleg semmilyen külsőséges dolog ne akadályozza. A belülről megváltozott ember Jézus-követésében úgyis a Mesterhez illő módon jelenik meg: vonzó egyszerűségben. S.T. HARANG 33
