Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-11-01 / 24. szám
akkor egy hároméves ember megölését is kevésbé súlyosnak kellene tekintenünk, mint egy hétévesét. A terhesség megszakításának a legtöbb híve a beavatkozást pusztán elméletileg ismeri. Csak kevesen éltek át közülük abortuszt - nem beszélvén a végrehajtásáról. Pedig e kérdés mérlegelésénél azokról sem szabad megfeledkeznünk, akiknek gyakorlatilag el kell ezt végezniük. Helyzetüket könnyítendő, át kéne e tárgykörrel kapcsolatos fogalomhasználatunk helyességét gondolni. Ha az „embrionális élet” egyszerűsítő fogalma helyett az „emberi élet” tárgyilagos, helyesebb elnevezést használnánk; ha fetus vagy embrió helyett - melyekről a laikusoknak alig van fogalma - „igen kicsi csecsemőről” beszélnénk; ha magzatelhajtás helyett a gyilkosság pregnáns kifejezését használnánk..., akkor a szóhasználat jobban megvilágítaná, hogy valójában mi történik. A terhesség megszakítása ténylegesen az emberi élet elpusztítása igen kis gyermek meggyilkolásával. Ha a tényállást ilyen nyíltan megfogalmazzuk, akkor felvetődik a kérdés, hogy a világszerte tapasztalható aggódás India, Etiópia, Románia... éhen pusztuló gyermekeiért nem nagyon felületes és érzelgősé. Hiszen ugyanazon népek, amelyek a gyermekek - jogos - megsegítésére szólítanak fel, gyermekek meggyilkolását születésük előtt törvényesnek tekintik. Színe és fonákja Az abortuszt világszerte túlnépesedésre és az egyéni, valamint társadalmi szükségre való hivatkozással követelik. Ugyanezt a célt azonban - hogy kevesebb ember éljen - úgy is el lehetne érni, hogy a már megszületett embereket öljük meg vagy legalábbis hagyjuk meghalni. Ha a jogtalanok és a védtelenek védelme egészen különleges és keresztényi feladat - s az találkozik a társadalom etikai meggyőződésével -, akkor különös élességgel vetődik fel, hogy jogos-é megölni a védtelen, meg nem született életet? Nem élünk-é e téren kettős erkölcs szerint? Az egyik a születés előtti állapotra, a másik a születés utáni helyzetre vonatkozik. Mivel e megkülönböztetésre nem találunk döntő bizonyítékot, könnyen abba a gyanúba keveredünk, hogy itt mi, a már megszületett emberek, saját magunk szószólójává tettük magunkat. Mivel minket már nem fenyeget az a veszély, hogy az anyai testben megölnek bennünket, és a születés utáni élet sérthetetlenségét törvényekkel biztosítottuk. A meg nem született embereket azonban senki sem védi!!! Megkíséreltük eddig kimutatni, mennyire tarthatatlan az a tétel, hogy az anyai testben bontakozó élet megölése - legalábbis bizonyos időpontig - „elvileg” teljesen más, mint a megszületett ember meggyilkolása. Ezt a „bizonyos időpontot” általában nem határozzák meg, mert annak a meghatározásnak semmiféle biztos alapja nincsen. Ily időbéli cezúra csak olybá volna meggyőző, ha megállapítható lenne, hogy addig az embrió vagy fetus nem él emberi életet. Legvégső határként ma azt az időpontot tekintik, amelytől kezdve osztódás révén nem alakulhatnak ki ikrek (néhány nappal az ivarsejt implantációja után). Ettől kezdve azonban emberi egyedről kell beszélnünk. Még számos változatban állapítható meg a kezdet... Végső soron természettudományos szempontból eldönthetetlen kérdéssel állunk szemben, amelynek megoldása az etikai szempontokat mérlegelő „lehetőségein is kívül” esik. Ezért itt minden jogrendszer alapelvét kell érvényre juttatnunk: in dubio pro reo (= „kétséges esetben a vádlott élvezi a kedvezményezettséget”). Azon kérdés eldöntése, hogy meddig pusztíthatjuk el az életet anélkül, hogy vétenénk a „Ne ölj!” tilalom ellen, el kell ismernünk, meghaladja minden lehetőségünket. Ha valaki mégis úgy okoskodik, hogy a terhességmegszakításnál nem pusztul el emberi élet, azt arra emlékeztetjük, hogy a közelmúltban azokat az embereket, akiket meg akartak ölni, előbb megfosztották ember voltuk elismerésétől (a zsidókat és a cigányokat „alsóbbrendű” lénynek, a betegeket és gyengeelméjűeket az „életre méltatlanoknak” minősítették). Ha valaki ilyen alsóbbrendű lényeket ölt meg, akkor nem tekintették gyilkosnak, hiszen nem is embereket pusztított el!!! Nem ezért fosztják-é meg az emberi életet az anyai testben sajátos méltóságától, hogy meggyilkolását jelentéktelen tettnek tüntessék fel, és így megszabaduljanak a bűntudattól? A magzatelhajtás így ésszerű és célszerű intézkedéssé lesz annak a nyomornak a megakadályozására, amelyet a gyermekek születése okozna. Ha az ember elkeseredettségében és végszükségben elhatározza, hogy igen kicsi, meg nem született gyermeket öl meg a nagyok helyett-nem azért, mert haláluk kevesebbet nyom a latban, hanem a szánalom és célszerűség miatt -, akkor mondjuk meg nyíltan ezt. Sokkal egyszerűbb, fájdalommentesebb és kevésbé feltűnő igen kicsi gyermekeket meggyilkolni, mint nagyobb embereket. Ez az oka annak, hogy miért választjuk ki a biológiailag legoktalanabb módon az elpusztítandó életet. Ha itt világos fogalmazást követelünk, akkor ez részben becsületességből történt, részben azért, mert a magzatelhajtás egyszerű, etikailag semleges beavatkozássá történő bagatellizálása azt eredményezheti, hogy társadalmunk hozzászokik ehhez. Hozzászokik a halálhoz. Ami pedig az élet elleni merénylet. Naponta. SOMLYÓI TIBOR Gimnazisták a „Néma sikoly” című abortuszellenes film vetítésén HARANG 27
