Harang, 1990 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1990-01-17 / 3. szám
Mint oídott kéve ÁTOK ES TEHER Sok derék honfitársunk él és munkálkodik ebben az országban, mind jó magyar, szeme örökké könnyel teli, foga összeszorítva, ha Erdélyről hall, vagy egy zenei taktus a Himnuszra emlékezteti. Az ilyen keményen él, örökös bánatban. Ha már az élet így hozta, ő nem tér ki, ő vállalja a magyarságát, de ebben semmi öröme. Próbáljunk meg barátaim másmilyen magyarok lenni. Fölemelt szívűek, olyanok, akik ezt a szegényes, de izgalmas és föladatoktól terhes magyarságot elfogadjuk Isten minden áldásával együtt. Örüljünk ennek a csodásán súlyos korszaknak, mely jutott nekünk. Hazánkat és nemzetünket ne közös múltnak, közös bánatnak, hanem közös örömnek, közös jövőnek tekintsük! Ellenségeink bizonyára örülnek, ha mi a gyermeknevelési költségeken tusakodunk. Ez a vita olyan szögbe állít bennünket, ahonnan a lényeg, hogy a magyarság jövőtlenségében az életet elutasítja, nem látszik. A nyugati, a német, a dán, de az ormánsági és sárközi példák is megvilágítják, hogy a népszaporodásnak az életszínvonallal, a lakáshelyzettel s általában az anyagi létkilátásokkal szorosabb összefüggései nincsenek. Borzalmas is lenne, ha volnának! Undorító volna az a magyarság, amely az élet áldott kockázatát végképp áthárítaná a takannányozási és az istállózási föltételekre. Ebből a nemzetből én nem kémék! Nem kérek a magyarság semmilyen újjátermelésétől, egyáltalán az olyan világból, melyben az életet termelik. Más kérdés, hogy az állam a mi tulajdonunk hasznaiból, a mi munkánk gyümölcseiből mennyit ad vissza egészségünk ápolására, gyermekeink fölnevelésére, öregeink eltartására. Hogy a személyi jövedelemadó elismerne jogunkat családunk fönntartására; hogy a társadalombiztosítás az utóbbi években nyereséges üzletággá vált; 1987-re a költségvetési törvény 4 egész 3/4 milliárd forint hasznot irányzott elő; hogy nyomban lecsapnak egy rendeletmódosítással a betegekre, ha a táppénz pár fillérrel emelkedni talál; hogy a várható életkor egyre csökken, nyugdíjasok százezrei koplalnak; hogy a magas vezetők önmaguk számára a mindenkori miniszteri fizetéssel azonos nyugellátást állapítottak meg. Hogy ebből a körből fölemelkedhessünk, újra kell gondolnunk a nőkérdést, a család föladatait, gyermekeink helyzetét és a magunkét: hol állunk, merre tartunk, életünk áldozatát kinek vagy minek adjuk. Mindenekelőtt itt az ipari civilizációhoz való viszonyunk. Ez a civilizáció most nagy álmunk: a kormányzaté, a reformereké és a miénk is. De talán még sose gondoltuk végig, hogy a vele járó szakadatlan gazdasági növekedés ideája telhetetlen Isten! Az embert átformálja a saját képére és hasonlatosságára. Eszményei: az újdonság, a teljesítmény, a fogyasztás, az ember eszményei lettek, vagyis a művészet, a nemzet, a barátság, a család eszményei, a nőé, az anyáé, az apáé. Ezek az eszmények az embert közösségeiből kiszakították, lakossá, termelővé, fogyasztóvá, önmegvalósító specialistává alázták, miközben szegény az emelkedés illúziójában ringatózott. Az új és újabb tárgyakért küzdő és a piacon méretkező emberben végzetesen összemosódott, hogy a tárgyak vannak-e érte, vagy ő áldozza életét a dolgokért. A kérdés persze eldőlt. Az északi félteke civilizációjának ára az áldozat irányának megfordítása. Az, hogy munkánkat és életünket nem eszmékért, nem szellemért, nem hazáért, nem Istenért áldozzuk, hanem autóért, videóért, hónaljspréért. Ma, a fölvilágosult anyák nem áldoznak életükből a gyermekeikért, hanem gyermekeik életét áldozzák saját hamari jobblétükért. Az apákkal édes egyetértésben. Krisztusnak van egy szónoki kérdése Máténál: Vajon melyiktek ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ki nem, Uram? Magyarországon 1957 óta négy és fél millió magzatot mészároltak le. Ebben a holokausztban több nemzedéknyi szülő, orvos és mindenféle közreműködő vétkes. Vétkes, igen, mert a magzat ember. Biológiailag is és polgári jog szerint is. Ám az ipari civilizációk joga, köztük a magyar, mégis megengedi, hogy ezt, a legvédtelenebb embert a tulajdon szülei eltétessék láb alól, mégpedig előre megfontolt szándékkal, általában nyereségvágyból, erre szakosodott bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel. Tessék komolyan végiggondolni! Ugye mennyivel jobb volna e bűn helyett valami jó, pocsék gazdasági helyzet, amiből csak ki lehet mászni? De hogy másszunk ki a gyermekgyilkosság elkövetésének és eltűrésének állapotából? Hogyan az élet és vele a jövő elutasításából? A bűvészinas slamasztikájából, aki Isten helyett akarja tervezni az életet? Hogyan nézünk véletlen életben hagyott gyermekeink szemébe? Milyen erkölcsi alapról bírálunk bárkit? Az áldozat irányával együtt fordult az értelem is. Fényes logikánk vak tükör lett. Hazugság. Olyan tompaságot vettünk magunkra, melyben a magzat ember embert ölni bűn a magzatölés helyes szillogizmus ellentmondásmentes. Nem csoda, hogy a fölvilágosult propaganda hatására majd mindenki elhiszi, hogy a rész több az egésznél, a semmi a mindennél. Asszonyaink milliói vélik, hogy alábbvaló a család szeretetsugárzó központjának lenni, naponta tömérdek életbevágó döntést alkotni, mint egy gyárban kapszlit kapdosni, bolti lánynak lenni, vagy ún. értelmiségiként mások parancsait végrehajtani. Csoda-e, hogy a magyar nők a gazdaság niggerei lettek az összes mocskos megalázó és alulfizetett munka kizsákmányoltjai. De nemcsak a nők. Mi mindannyian elhittük, hogy a családot lehet tervezni, mintha az valami hétvégi ház volna és nem élő eleven organizmus, amelynek kötőanyaga a szeretet. Az elemiben megbukik az, aki számtanpéldájában a belépő új ismeretlent figyelmen kívül hagyja. Viszont, aki az élete egyenletéből hagyja ki, hogy egy új gyerek mennyit módosít a jövendő lehetőségein, balszerencséin és szerencséin és örömein, az okos családtervezőnek számít. Hogy millió és millió magyar anya és apa nem védte, hanem vádolta HARANG 23 Czakó Gábor
