Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
Szentföld sivatagba tévedő útjait járva, szinte érthetetlennek tűnik az ígéret földjéről szóló jövendölés: „Az Ur, a te Istened szép országba vezényel, olyan országba, ahol patakok, források és folyók erednek a völgyekben és a hegyekben. Olyan országba, ahol van búza és árpa, szőlőtőke, fügefa és gránátalma, olyan országba, ahol vannak olajfák és van méz... (Deut 8, 7-8). Ha azonban az Egyiptomból Mezopotámiába vezető útról letérünk és a Jeruzsálemtől 7 km-re fekvő kisvárosba, Bethlehembe érünk, mégis csak igazolva látszik a reménytkeltő jövendölés. A lankás vidéket bizonyára nem véletlenül nevezték el a Kenyér Házának. A keresztény hagyomány pedig a természetes termékenységen túl már a korai időkben is úgy tartotta számon ezt a helyet, amelyre nem hiába harmatozott az ég: megtermetté a szabadulást. Jézus születésének barlangja fölé már Nagy Konstantin idejében impozáns templomot emeltek, mert a hívők emlékezete pontosan őrzi a helyet, ahol az Ige testté lett. S a hányatott sorsú, harcoknak és dúlásoknak kiszolgáltatott Szentföld kisvárosa nagyjából most is a korai metszetekben rögzített képet őrzi. Azt, amelyet a császár édesanyja Helena is megálmodhatott, s amely 327-ben megvalósult. Persze az idő mégsem múlt el nyomtalanul. Az erődszerű templomban negyven, Konstantin idejéből származó hatalmas vörös oszlop kíséri a látogatót, habár a gazdag mozaikok már csak töredékesen jelzik az adakozó császár nagylelkűségének gazdagságát. A templom bejárata sem olyan díszes, mint egykor. A keresztesek sokszor csak védelemre szorítkozó, de kevés művészi igényességgel párosult átépítése folytán csak meghajolva lehet belépni. Tehát végül is a misztériumok kapujában vagyunk. S ha már a perzsa mágusok útján jöttünk, - akiknek itteni ábrázolása a betolakodó perzsák pusztításától óvta meg a templomot - mi sem lehetünk büszkébbek náluk. Habár az egykor nyitott előcsarnokban a zarándokok Bethlehem egén kereshették az útbaigazító csillagot, mi már csak a barlangban találhatunk rá, Jézus születésének helyén. Régi leírásokból tudjuk, hogy eleinte még megvolt a jászol is. De a 385 után Bethlehembe érkező Szent Jeromos már azon panaszkodott, hogy az eredeti jászolt ezüstre cserélték. Ezért emelte fel az Úr születéséről szóló homiliájában tiltakozó szavát: „Azzal a felkiáltással, hogy tiszteljük Krisztust, eltávolítottuk az agyagból készült jászlat és egy ezüst jászolt tettünk a helyére. De számomra az, amelyet elvittek innen, sokkal drágább volt. Az arany és az ezüst a pogányokhoz illik, aki azonban ebben a jászolban született, megvetette az aranyat és az ezüstöt. Én nem ítélem el azokat, akik ezt tették, mint ahogy azokat sem kárhoztatom, akik az arany ékességeket a templom számára készítették. De csodálkozva látom, hogy a világ Ura és Teremtője nem aranyban és ezüstben akart születni, hanem istállóban”. A szentírásfordító Jeromos maga is itt élt évtizedeken keresztül a barlangok egyikében, s itt is halt meg. De nem csak az ő egyéni sorsa köti az élet titkához a halálét, hanem az evangéliumi idők is. A születés barlangjához közel eső másik barlangot úgy tartja számon a hagyomány, hogy a gyilkos Heródes elöl ott próbálták elrejteni a bethlehemi gyermekeket. A hagyományt ezúttal is igazolják az ásatások: holtak csontjai kerültek elő a föld mélyéből. A születés barlangjánál jóval kevésbé díszes, arany és ezüst füstölők és örökmécsesek nélkül sötétlő járatok az ember történelem előtti vallásos kultuszának hangulatát idézi. Azt a bensőséges áhítatot, amellyel a korai barlang-freskók készülhettek. Mert az ember már akkor is a magányban kereste az alig sejtett Istennel való találkozást. Újra feljutva a fényre, megintcsak a halál és az élet különös kapcsolata villan meg a hitében’*'s kereső ember előtt. Mert a bethlehemi látképben benne van az a vulkán-kráterre hasonlító hegy, amely a Heródes-féle erődítmény-rendszer egyik maradványa, s ahová a gyermekgyilkost nagy pompával temették. Mindez nagyon is kifejezi az evangéliumok Jézus Krisztus születéséről szóló beszámolóját. Hiszen csak a későbbi hagyomány teremtett idillt - sokszor apokrif legendákkal átszőve a szentírási történetet - karácsony köré. Az evangélisták azonban, akik Jézus halála és föltámadása után foglalták írásba az eseményeket, nagyon is jól tudták, hogy a Megváltó születésének pillanatában már jelen voltak a világban azok az erők, amelyek előkészítették a megaláztatást és a halált. Hogy mégis az élet erősebb a halálnál, nemcsak a táj kedvessége, s a keletre fekvő bet-szahuri mezők békéje hirdeti, s az a néhány magányos olajfa, amelynek árnyékában a kisded első Betlehemi barangolás HARANG 17
