Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-13 / 2. szám
„Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem. Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” (Ján.: 5/7-«.) Ez az ember 38 éve volt beteg — a gyógyulást jelentő forrás mellett - és mégis távol volt tőle, amíg Jézussal nem találkozott. Riobé orléans-i püspök a Magyar Televíziónak 1978-ban adott nyilatkozatában mondta: „Olyan emberekről, akik távol vannak az egyháztól nem tudok semmit. Csak olyanokról tudok, akiktől az egyház van távol.” Ez a szemléleti mód az egészséges misszióra tanít bennünket. Mi gyakran csak azt vagyunk hajlandók észrevenni, hogy elmentek, otthagytak bennünket az emberek. Azt már nem, hogy mi nem mentünk utánuk, nem mentünk el értük. Pedig nem nekik van küldetésük hozzánk, hanem nekünk hozzájuk. A samaritánus nem „készségesen várta” a vérbefagyottat, hanem régi bibliás kifejezéssel mondva „könyörületességre indult”. Nem valahová várjuk az embereket, hanem nekünk kell elindulnunk őutánuk. Van ennek a gondolatnak egy másik vonatkozása is. Sokszor panaszkodunk, hogy elhagytak az emberek, egyedül vagyunk, távol mindenkitől. A magány nem ott kezdődik, hogy az emberek egyedül hagynak, hanem ott, hogy én hagytam el őket. Nem magányossá lesz az ember, hanem magányossá teszi önmagát. Dag Hammarskjöld - az egykori ENSZ főtitkár - mondta: „A magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs akivel megoszthatnám terhemet, hanem az, hogy nincs akinek terhét elvállalhatnám.” A magány a menekülő ember betegsége, aki azért rejtőzik, mert nem akar találkozni sem Istennel, sem az embertárssal. Tóth Árpád örök, szép verssorai jutnak eszembe: „O csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy. Mint egymástól itt a földi szívek! A Szíriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! O, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” Isten nem bízott nagyobb feladatot az emberre, mint azt, hogy utat építsünk lélektől lélekig. De ez az út akkor vezet a célba, ha ez a Krisztus keskeny útja. Aki elhagyja az embert, az emberré lett Krisztust hagyja el. Karnyújtásnyira is élnek tőlünk emberek. Ezeknek is szükségük van valakire. Te vagy az a valaki! SZIGETI JENŐ HARANG 25
