Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1989-12-13 / 2. szám

___________________________________________________*£#*/ hit ittfon

Hang és hangnem

A hang nem változott... Ugyanaz a sima, végletekig csiszolt, kiművelt hangképzés, ugyanazon irigylésre méltó profi, alig észrevehető levegővétel, csak a mondandó más. Ez eddig természetes, ha a fenti személyek hivatásszerűen hírek, események közléséből élnek. Egyébként is megfigyelhető - a tv kettes csatornájának vasárnap délelőtti dokumentum-összeállításai alapján például -, hogy a tartalom gyorsabban elavul, mint a forma. Már egészen másról van szó, olykor talán sími való dolgokról, de a régi, jól edzett rutin segít: olyan lelkes dallamos a kommentálás, ahogy az a Filmhíradókról a nagykönyvbe meg van írva.

Na igen, nagykönyvek sincsenek már, sem láthatatlanok, sem láthatóak, így valamivel nehezebb a dolga a receptek után áhítozóknak. Ők pedig sokan vannak, s ahogy a belpolitikai események felgyorsulni látszanak, - s egyre több stabilnak hitt pontról derül ki, hogy csak árnyéka volt valaminek, ami nincs is -, törvényszerűen gyarapodnak. A piac meglódul, igyekszik mérhető haszonra váltáni ezt a felismerést: kinek Révai nagylexikont, kinek a Monarchia történetét ajánlja fogódzóul.

A többség azonban nem mélyedhet el a századelő pompázatos tudomány-, és ismeret-összegzésében, de a régi dicsőség állandóságot sugalló színes nyomataiban sem. Pénze sincs rá, és ideje sem. Visszarángatják a jelenbe az események: az újabb forintleértékelés például. Ebben nem az a legrémítőbb, hogy már megint gyengült nemzeti valutánk, s egyre inkább csak a jelző tartalmaz valós tényt a szókapcsolatból. (Óh Mária ne hagyj el, hogy lesz ebből átváltható, mindenütt elfogadott fizetőeszköz?!) Riasztóbb a mosolyogtató laikus megközelítésnél az, hogy a pénzügyi kormányzat a jól bevált módon megpróbált ebből is sikerpropagandát kovácsolni: milyen jó ez a vállalatoknak, ezentúl nem kell annyira visszafogniuk magukat az importban, segít eme tíz százalék, ahogy az export is rakéta-hajtóműszerűen felgyorsul majd.

Melyik export - kérdezné az ember —, sőt milyen relációjú export — folytatná, de nem teszi. Döbbenten nézi a magyarázkodó pénzügyest. Soha nem látta, mégis olyan ismerős. Új arc, régi hang. Sőt régi hang és régi arc. Előbb csak a szemüveg gyanús, de aztán stimmel a legtöbb részlet. Létezik, hogy van külön pénzügyes arc, meg kéményseprő arc — ez még inkább - sőt újságíró arc? Létezik, a régi lendület, amikor sokan jó nyelvérzékük ellenére elég jól le tudták gyűrni anyanyelvűnk egyik törvényszerűségét, a teljes hasonulást? Maradt ebből valami mára is? Vagy annak van/lesz igaza, aki szerint rezsimek mennek, köztársaságok jönnek, de a főnökök és az ő áldott hiúságuk örök?

Szóval melyik export fog nőni? - feszegetné az ember, a földhöz ragadtabb kérdést. Az ugyanis, amelyik a napkelte irányába mutat, - ha a miniszterelnöknek hinni lehet - így is több, mint sok. A másik esélyeiről pedig gyors képet alkothat, aki napnyugta irányába legalább egyszer és legalább fél óra járásnyira, akár csak a távlati szemlélődés igényével elhagyta az országot. Ehhez a látványhoz képest szerény adalék, hogy hány évvel vagyunk elmaradva termékeink átlagéletkorát tekintve a világtól. Arra a harmadik „exportra”, amelyiket soha nem fizettek ki, remélhetőleg gondolni sem érdemes.

Válasz azonban nincs. Nagyobb dolgok „forognak most fenn”. Már a vadragasztó pártoknak is csak félflekkesek jutnak a lapokban, pedig ez a szóösszetétel magában rendszerváltozást érdemelne, olyan szép. Fél éve még érthetetlen lett volna, ma meg első olvasásra milyen kellemetes, árnyalt. A szóösszetétel! Mert ami mögötte van: szélsőséges csatározások, egymás becsmérlése, lebecsülése, amikor már a nyugaton élő magyarok nyílt levele kéri-könyörgi, hogy „Fegyelmezze szavainkat a történelmi felelősség!”, nos ez ugyancsak a napkeleti export kategóriájába tartozik.

A hevület persze érthető. Páratlan alkalom a magyar történelemben, legalábbis a most élő generációk életében, hogy a valós helyzet ismerete nélkül, sőt

akár annak ellenére értelmezzen ki-ki eseményeket, történéseket, személyeket. Ha csak fele igaz lenne a jelentkező pártok-pártocskák állításainak és mondjuk negyedét összeadnánk egy éjszaka a rájuk szavazó honpolgároknak, reggelre Európa leghatalmasabb és legnépesebb nemzete ébredne föl a Kárpát-medencében.

Nehogy keserű legyen az ébredés! Szerencsére nem lehet az. Már csak azért sem, mert nálunk a számlálás olyan, mint a Tisza: hosszú és kanyargós az útja, sok bal és még több ellenkező irányú kanyarral, s a legkevésbé sem lehet megjósolni a kezdeténél, hogy mire végigterül az Alföldön, mi lesz belőle. Egy biztos, kicsit zavaros és lassú. Jótét angyal kellene ide. Sajnos az elején kell kezdenünk, egészen Adómnál, aki egy új mesetípus ősatyja lehet.

Valahogy így: Hol volt, hol nem volt, - de biztos, hogy volt, mert van -, egy vándorlegény. Felerősödvén a szocializmus anyatején, s hangjára rátalálván, igen-igen jó viszonyba keveredett a hatalommal. Előbb kisz, majd nagy vezető lett. Pár(t)os típus, akiből épp ezért tizenkettő alighanem egy tucatot tesz ki. Aztán telt-múlt az idő, és mutálni kezdett neki a hangja. Mivel közben a társadalom is mutálni kezdett, megdörzsölte a szemét, és rögtön hitt neki. így ő kiáltott fel elsőként, hogy a király meztelen. A mesétől már eltávolodott olvasók kedvéért ez mai magyarul valahogy úgy hangoznék, ha véletlenül könyvecske címe lehetne, hogy nincs is szocializmus. Ha pedig ruha nincs, nincs köpönyeg sem, és ha köpönyeg nincs...

De nézzük inkább, hogy mi van! Információ bőven van. Csak össze ne keverjük. Ha például Szép Ilonka Abdára megy, nem biztos, hogy Vörösmarty és Radnóti kapcsolatát kell kutatnunk. Lehet, hogy csak egy szép nevű IL-18-as talál végső nyughelyre. Csalóka ez a világ, s ez még szép is benne. S csalókák köröttünk a hangok is olykor. Optimizmusra csak az adhat okot, hogy ha a hang(ok többségp) nem is, a hangnem azért változik.

HALÁSZ LAJOS HARANG 7