Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
A magyarlakta területeken csak az utóbbi évtizedekben lett általánosan elterjedt szokás a karácsonyfa-állítás. Bizonyára arról már sokan hallottak, hogy ezt a szokást a németektől vettük át. Ha karácsonyfa nem is volt, sok helyen azért legalább egy ágat házi készítésű süteményekkel, gyümölccsel, szentképekkel feldíszítettek. Rendszerint a mestergerendára, a terített asztal fölé függesztették fel ezt az úgynevezett termőágat. Ki gondolná, hogy ez az erdőben tört, szerény kis ágacska - az áhított bőség szimbóluma - a legközelebbi rokonságban áll a paradicsombeli tudás fájával? Mi több, a szent kereszt legendával is! Nemrégiben elhunyt jeles néprajzkutatónk, Dömötör Tekla így summázza a szent kereszt legenda lényegét: „A megöregedett Ádám halála előtt elküldi fiát, Séthet a paradicsomba. Séth megpillantja a tudás fáját, amely körül kígyó tekeredik. Harmadszori visszatérésekor az addig csupaszon álló fa új lombokat hajt, és csúcsán Séth újszülött gyermeket pillant meg. Megtudja, hogy ő Isten fia, aki egykor majd Ádám bűnét eltörli. A paradicsomi fáról három magot kap azzal az utasítással, hogy Ádám halálakor tegye a magokat apja szájába. A magokból kinövő fákból készítik később Krisztus keresztfáját.” Nemeskérről származik az a karácsonyi népének - a Jesse fája című -, mely költőien szép és tömör kihagyásos szerkezetbe foglalja a történetet, ekképpen „Gyertek, menjünk Betlehembe A kisdedhez örömtelve Kivirágzott Jesse ága Jézus e világra Ó tekintsünk jászolára Mily hideg az ágya.” Ha már a fáknál tartunk, föltétlenül meg kell említenünk azt a réges-régi, szép karácsonyi szokást, hogy szenteste a gazdaasszonyok kimennek a gyümölcsfákhoz, megsimogatják a törzsüket, kérlelik, hogy bőven teremjenek az új esztendőben, vagy „semmit se szólnak, holmi áldásokat mondanak”. A lejegyzett idézet még az 1800-as évekből való. Lejegyzője, mint a hangvételéből ' > A pásztor köszönti a kisjézust Szalma-szórás kitetszik, mélységesen lenézte az efféle babonaságot, ám az is világos, hogy messzi múltból származó hagyományról van szó, s hogy az efféle bőségvarázsló rítusoknak karácsonytájt se szeri se száma. Hogy miért tartom megkapóan szépnek ezt a gesztust, hogy az ünnepen a fákat is felköszöntik? Mert városi ember lettem magam is, és látom, mennyire elszakadtunk természetes életformánktól, amelyben összetartozik ember, állat, fű, fa, virág s a föld maga is. Fulladozunk a benzingőzben és az elszigeteltségben, s ki tudja, hány nemzedék kell, hogy ismét eljussunk erre az őseredeti szintre, hogy ha fát látunk, ne akarjuk rögtön kivágni, feldolgozni, ne akarjunk semmi mást, csak azt, hogy legyen, levegőt adjon, teremjen. Őszintén szólva ez, amit karácsony címén a fenyőerdőkkel művelünk... Igaz, magam is nehezen tudnám elképzelni a szentestét fenyőillat és gyertyagyújtás nélkül. A műanyag karácsonyfának meg már a gondolatától is kiráz a hideg. Mégis, ki kéne találnunk valamit. Talán ha elterjedne az a szokás, hogy gyökeres, cserépbe ültetett fát díszítenénk fel, amit utólag ki lehet ültetni. Nemcsak a gyerekeinket ajándékoznánk meg így, hanem a környezetünket is néhány fenyőligettel, idővel tisztább lenne - lehetne - a levegő és a lelkiismeretünk. 70 HARANG Kivirágzott Jesse ága
