Harang, 1989 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1989-12-20 / 3-4. szám
PETŐFI SÁNDOR: Énhozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt. Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedül vagyok. Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házeresztül, Úgy függ szívemről ez a gondolat. Hej, be nem így volt, nem így néhanapján! Ez ünnep sokszor be vígan virradt rám Apám, anyám és testvérem között! Oh aki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valónk. Embert szerettünk és istent imádtunk? Akármikor jött a szegény, minálunk. Vigasztalást és kenyeret kapott. Mi lett a díj? rövid jólét múltával Hosszú nagy Ínség... tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk. De a szegénység énnekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Úgy állna még, mint álla hajdanán. Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők. Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kor újólag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!... Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz... Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény ítélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el, Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészi jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom. 62 HARANG
