Nemes Lajos: Eger város önkormányzata 1687–1848 - Tanulmányok Heves megye történetéből 16. (Eger, 2001)

FÜGGELÉK

A forrásközlés elvei és az adatközlés szempontjai Kötetünkben követendőnek tartottuk és figyelembe vettük Bak Borbála tanulmányát a XVI-XVIII. századi magyar nyelvű források kiadásáról, valamint a Szabó Jolán „Gyöngyös önkormányzata 1687-1848" című munkájának forrás- és adatközlési elveit.

1 Az átíró teljes közlésmódot választottuk, némi módosítással. A szövegeket a mai helyesírás szerint írtuk át úgy, hogy tartalmilag önkényesen nem tettünk és nem hagytunk el belőlük. Idézeteknél, ha csak részlegesen emeltünk ki, három ponttal jelöltük a hiányokat, az olvashatatlan vagy sérülés miatt hiányzó részeknél a szokásos [...] jelzést alkalmaztuk. A jegyző vagy írnok nyilvánvaló elírására, a feltűnő tartalmi tévedésekre a (sic!) beírásával hívtuk fel a figyelmet. A szavakat teljes alakjukban írtuk, a különböző rövidítéseket feloldottuk, a grammatikai jelzéseket érvényesítettük, a következetlen kis- és nagybetűs írásmódot a mai helyesírás szerint egységesítettük (Nga. = nagysága, Tett, Tkts, Tettes = tekintetes, szóvégi kk = nak/nek stb.). A Függelékben közreadott forrásszövegekben nem írtuk át azonban a földrajzi neveket, azokat az eredetileg lejegyzett formájukban hagytuk meg. A külön- és egybeírásnál szintén a jelenleg érvényes szabályokat vettük figyelembe. A központozást a mai gyakorlatnak megfelelően alakítottuk ki, például a pontosvesszőt és kettőspontot értelemszerűen változtattuk vesszőre vagy mondatvégi írásjellé. Az egybefüggő szövegeket szükség esetén bekezdésekre tagoltuk. A Függelékben a városi jogbiztosító iratok és a tisztviselői utasítások sorszámozásának következetlenségeit nem követtük, hanem egységes - mai helyesírás szerinti - arab sorszámozást alakítottunk ki. (Logikai okoknál fogva a 7. szám alatt közölt forrásnál hagytuk csak meg az ott helyénvaló római számokat és az abc kisbetűivel jelzett sorrendi megjelöléseket is.) Forrásaink lejegyzői hangjelölések szempontjából eléggé következetlenek voltak, ezért javítanunk kellett a magánhangzók hosszúságát, valamint a következetlenül használt a-o, i-j-y-y, ü-ő, ú-ó és é betükeg, melyek értelmezési zavarokat eredményezhettek volna (pl. varas hadnagyja = város hadnagya, közönsíges = közönséges stb.). A -búl/bül ragoknál az ú-ü változatokat a ma használatos ból/ből-re cseréltük, a szavak e-ö-vel írt változatait viszont meghagytuk (Debrődi = Dömbrődi). O-re cseréltük az eö jelöléseket (eöfelsége = őfelsége, feőbíró = főbíró stb.). Mássalhangzóknál a mai ejtést és helyesírási alapelveket követtük (helnek = helynek, lántz = lánc, öszve, összve = össze stb.). Alaktanilag nem modernizáltuk a régies kifejezési formákat, mert azok a mai magyar olvasó számára is érthetőek (pl. adattatik, olyatén, szőlejek). A személynevek írásánál az utóneveket a mai alakjukban és helyesírásukkal közöljük, a vezetékneveknél a szövegben az éppen ott előforduló formát hagytuk meg. A tisztségviselői lajstromokban az akkor leggyakrabban használt változatot 1 Bak 2000. 91-138., Szabó 2001. 133. 139