Csiffáry Gergely: Manufaktúrák és céhen kívüli ipar Heves megyében - Tanulmányok Heves megye történetéből 14. (Eger, 1996)

BEVEZETŐ

Magyarországon nem alakult ki szervezete a papírmalmoknak azok csekély száma és a műhelyek közötti földrajzi távolságok miatt. A hamuzsírfőzés háziiparból eredő iparág, s az előzőhöz hasonló okok miatt nem szerveződött, ugyanúgy mint az üveggyártóipar, amelynek fontos alapanyagát állította elő. A salétromfőzés és a puskaporkészítés még a XVI. században települt és terjedt el az országban, de miután művelői a kincstári szervezethez tartoztak, nem alakítottak céhet. A sziksófőző és a timsófőző iparok viszonylag későn, csak a XVIII. században alakultak és nem céhesedtek, ugyanis a szakma kétlépcsős: mester és legény munkáján alapult, s a művelésének kereteit ez szabta meg. Magyarországon a honfoglalást követő letelepüléstől 1872-ig, a céhek megszüntetéséig, összesen 228 mesterséget műveltek. Viszont az összes mesterségnek a 60%-át mindvégig céhen kívüli iparként űzték.

3 A tanulmányban nem vizsgáltam valamennyi céhen kívüli iparágat. Ebből az összeállításból kihagytam a céhen kívüli ún. kontáripart, mert az csak a céhekkel való kapcsolatukkal értékelhető igazán. Hasonlóképpen kívül maradtak azok a területek is, amelyek általában céhes keretek közt termeltek Magyarországon, viszont Heves megyében nem szerveződtek önálló céhekké. Például a festők, a harangöntők, a mézeskalácsosok, az órások, az ötvösök, a rézművesek, szappanosok stb. Nem tárgyalom azon iparokat sem, amelyek csak részben alkottak önálló céhszervezetet. Például a molnárok, akiknek csak Gyöngyösön tudunk céhszervezetéről, viszont a megye többi területén dolgozó molnár hovatartozását nem ismerjük. Kihagytam a megyebeli malomipar egészének a feldolgozását, mivel a gabonaőrlő-, olajütő-, sómalmokat és a posztókészítő kallómalmokat is érinti, továbbá az összes vízi-, szél- és szárazmalom településenkénti vizsgálatát megkívánja, így nem szerepelnek a pálinkafőzők, az erdei iparok közül a mészégetők, szénégetők, favágók, zsindelykészítők, fafaragók stb. Ezeket olyan határesetnek tekintem, amelyek a háziipar körébe is tartozhattak. Heves megyében sokan űzték ezeket az iparokat is, mint azt a néprajzi irodalomban e témában megjelent feldolgozások is igazolják. Határesetnek tekinthetők ezek az iparok, mert a történettudomány és a néprajztudomány vizsgálódási körébe egyaránt tartoznak, s mint a néprajzi kutatások bizonyították, sikerrel kutathatók néprajzi módszerrel is.

4 A tanulmány készítéséhez felhasznált források 4 fő csoportba sorolhatók: 1. A levéltári kéziratos források Az ipartörténet kutatói és a levéltárosok körében ismert az, hogy a témának nincsenek csak egy helyen található, együttkezelt iratai, hanem azok több helyen maradtak fenn. A kézművesipar történetét kutatók tudják, hogy az olyan iparágakra, mint kőbányászat, kőfaragás, kőszén- és ércbányászat, tégla- és cserépégetés alig találni adatokat az összeírásokban. Ezek művelői az iparosok összeírásaiban nem szerepelnek a mester3 BOGDÁN I., 1989. 98. 4 A terület mészégető iparára lásd: BAKÓ F., 1963. 297-315.; BAKÓ F., 1969. 267-293. A terület erdőhasználatáról, erdei iparairól (fakitermelés, szénégetés, hamuzsírfőzés, mészégetés) és erdőkiélésre lásd: PETERCSÁK T., 1984. 457-507.; PETERCSÁK T., 1989. 239331.; PETERCSÁK T., 1991-1992. 369-398.; PETERCSÁK T., 1992. 5-239. 20