Balogh György: Újoncállítás Heves megyében a francia háborúktól 1847-ig - Tanulmányok Heves megye történetéből 7. (Eger, 1983)

Bevezetés

A sorshúzás előzménye már az 1830-as országgyűlésre nyúlik viszsza, amikoris Felsőbüki Nagy Pál javaslatára és sürgetésére ajánlották a megyéknek az 1831. évi újoncállítás lebonyolításához. A sorshúzást elrendelő 1840: 2. törvénycikkel véget is érnek az újoncállítással kapcsolatos törvények a tárgyalt időszakunkban. A rendi országgyűlés az adott társadalmi viszonyok között többre nem volt képes. A továbblépés 1848/49-re, a forradalom és szabadságharc törvényhozására várt. Itt vethetjük fel a kérdést: miért várt a magyar törvényhozás mintegy száz évig a katonai kérdések rendezésével? A felelet nem egyszerű. Számtalan tényező alakította ki, és hozta létre időben és tartalomban az újoncállítással kapcsolatos törvényeket. Ezek a tényezők a 19. szd. elején találkoztak össze és erősítették is, gyengítették is a kérdés folyamatos és határozott menetét. Elsőként említhető az a tény, hogy az udvar újoncigénye a 18. szd. utolsó évtizedétől állandóan emelkedett. Először Napóleon ellen volt szüksége nagyobb seregre, később pedig a Szent Szövetség fenntartásához kellett a felemelt létszám. Míg a rendek a 18. szd. folyamán (az 1741., 1790., 1792. és az 1796. országgyűléseken) csak 82 ezer újoncot kellett, hogy megajánljanak, addig a 19. szd. első négy évtizedében, tehát kereken 20 évvel kevesebb idő alatt 130 ezer katona kiállítását szavazták meg. Ezzel abban az időben kellett számolni, amikor a telepítési hullámok már elültek és a birtokos nemesség előtt kirajzolódott a birtokának művelési lehetősége, amikor a háborúk következtében előállított gabonakonjunktúrát kihasználhatták volna. A megnövekedett katonaigénnyel egyidejűleg jelentkezett a nemesség robotmunkaigénye is. Érdekévé vált tehát, hogy takarékosabban gazdálkodjék a katonaanyaggal. Elérkezett a korszak, amikor nemcsak alkotmányát, hanem a munkaerő megtarthatását is körül kellett bástyáznia. Ez irányú munkájában ösztönözte az országgyűlést az is, hogy az abszolutizmus a 19. szd. első évtizedeiben folytatta legerősebb ellentámadását Magyarország viszonylagos különállásának felszámolására, és erejét az adó- és újoncmegajánlásokkal kapcsolatban mérte össze a rendekével. 1812 és 1825 között az uralkodó nem hívott össze országgyűlést, de 1821-ben elrendelte az újoncozást. (Azokról az újoncokról volt szó, akiket 1813-ban és 1815-ben az országgyűlés beleegyezése nélkül soroztak, de egy részük bevonul tatásától 1815ben eltekintettek, és csak 1821-ben lett szükség rájuk. A megyék 1813-ban és 1815-ben csak feliratokban rögzítették nemtetszésüket, de 1821-ben már komoly ellenállást tanúsítottak.) A rendeletet végül is végrehajtották a törvényhatóságok, de 14 megyébe királyi biztosi kellett kiküldeni, ezek közül nyolc megyében a királyi biz13