Sebestény Sándor: Csiky Sándor életpályája (1805–1892) - Tanulmányok Heves megye történetéből 6. (Eger, 1981)

Az abszolutizmus válsága

datában kijelentik, a 67-es bizottság javaslatainak tárgyalásában csupán azért vesznek részt, hogy „alkotmányunkat megrontó jellegét kimutatva, ellene szavazzanak". A 67-es bizottság munkálata felett a szavazásra március 30-án került sor. 244 képviselő támogatta, 117 képviselő ellene szavazott, míg 22-en nem voltak jelen.

42

3 Csiky Sándor bosszúsan írja naplójában, „a szavazás után a szélsöbaloldal a termet elhagyá velem együtt"/'

2'' A Szélsőbal hiába adott be ezután is helytelenítő indítványokat „a közösen érdeklő viszonyokról", a koronázás elhalasztásáról és egyéb országos ügyekről, Csiky Sándorék küzdelmét nem kísérhette parlamenti győzelem/'5 Csiky Sándor Egerhez küldött nyilatkozatában megírta, hogy „a Deák pártbeli nagy többség, nem az indokok erejébe, hanem számszerinti túlsúlyában" próbálkozásaikat mindig megakadályozta. A kiegyezést „alkotmányellenes ténynek" tartotta: „... az én hozzájárulásommal Magyarország önállása és függetlensége ... soha nem lesz elvesztve" — írta/'

2

0 S ehhez az elvhez rendíthetetlenül ragaszkodott élete végéig. A június 8-án megtartott koronázásra egyszerűen el sem ment, elvbarátaival Cinkotára kocsikázott ki/'

2

7 A kiegyezési törvény, az 1867. XII. tc. értelmében az osztrák birodalom két része paritásos alapra került. A kapcsolatok az uralkodó közösségén túl kiterjedtek az ún. közös ügyekre is. Ezek egy része a Pragmatica Sanctióból következett, más része abból ugyan nem volt levezethető, de „közös intézését a célszerűség megkívánta", ezek a közös érdekű ügyek, legalábbis így ítélték meg létrehozói. Hiába intézte Kossuth intő szavait, s hiába írta, a kiegyezés ténye „nem hagy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik", utalva arra, hogy elkerülhetetlen az a nagyhatalmi összecsapás, mely végső soron a Hahsburg birodalom felszámolásához fog vezetni. A kiegyezési tárgyalások utolsó napján hiába fordult nagy ellenfeléhez, Deák Ferenchez, önmarcangoló, a nemzet sorsa iránt őszinte aggódó szívvel, a mitológiai Cassandra intésével: „... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza, s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó következtetéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatatlan múltat, s a közelgő jövőt is sze.103