Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)
Sarusi Kiss Béla: A murányi uradalom XVI. századi összeírásai
468 Még inkább emelkedik az egyes településen beazonosítható személyek száma, ha a vizsgálatba bevonjuk a dika-jegyzékeket. A csak 1578-ból összevethető vasüzemek adózásáról készült jegyzék pedig megint egy olyan forrástípus, amely emeli a névvel azonosítható személyek számát. Az így megmutatkozó jelentős népességtöbbletre a szakirodalomban mindeddig a paraszti háztartásban egyszerre élő, több család volt a legelterjedtebb magyarázat. A fentebb elemzett összeírások nem alkalmasak arra, hogy a porta mögötti tényleges családszámot illetve a családtagok számát meghatározzam, így elfogadva az egy háztartásban élő több család létezését, azon véleményemet kell hangsúlyoznom, hogy az urbáriumokból és a dika-jegyzékekből azért is maradhattak ki adóalanyok, mert az összeírok hallgatólagosan tudomásul vették a lakosok nehéz helyzetét és egyszerűen eltekintettek egyes személyek jegyzékbe foglalásától. Ezen magyarázatra természetesen nincs bizonyíték az összeírásokban, de talán az a jelenség, miszerint a még több éven keresztül is stabil adózók is kimaradnak vagy az urbáriumból vagy a dika-jegyzékekből, erre utal. A Péter Katalin által megfogalmazott kérdés, miszerint nem lehet tudni, hogy az urbáriumokban miért adnak meg egész- vagy résztelkeket egyes személyek esetében, a murányi források alapján sem válaszolható meg. Semmilyen törvényszerűséget nem lehet találni arra vonatkozóan, hogy az uradalom településein lakók milyen paraméterek alapján minősülnek egész vagy résztelkeseknek. Az 1573. évi urbárium és az 1578. évi névszerinti dika-jegyzék néhány falvának összevetése általában azt mutatja, hogy az urbáriumban egész- vagy féltelkesnek feltüntetett személyek a dikában félvagy negyedtelkesnek vannak számba véve. Vizesréten azonban hat személyből ötnek ugyanaz a teleknagysága mindkét jegyzékben. Éppen ezért nem tartom megalapozottnak IIa Bálintnak az egész- illetve a résztelkek számából illetve a tizedfizetők számából Gömör megyére kalkulált jobbágyháztartások számát. 4 ' A tizedjegyzékekben feltűnő nevek között található, vasiparral is foglalkozó személyek esetében olyan összeírási ellentmondással találkozunk, amely bizonyítja, hogy tizedet nemcsak a földművelést végző egyén adott. A nagyrőcei hámortulajdonosok esetében ugyanis nehéz azt elképzelni, hogy az a vasüzem-működtető, aki egy több mint tíz fős üzem feje, a feldolgozott vassal pedig kereskedik (márpedig nemcsak a legközelebbi városok piacán értékesítették termékeiket, hanem Erdélybe is eljártak), az képes saját munkaerejével földjét is megművelni. Az urbáriumban és a dika jegyzékekben szereplő tizedet nem adók egy része egyébként talán éppen ezeknél a hámoroknál végzett bérmunkát, mások pedig természetesen - különösen Nagyrőce esetében - a településen szükséges szolgáltató, iparos vagy talán szolgálói feladatokat láttak el. Megjegyzendő még, hogy rendkívül magas azoknak a száma, akik csak egyetlen jegyzékben szerepelnek. Ennek talán részben az N. Kiss István által felvetett két lehetőség áll a hátterében, miszerint a paraszti földtulajdon gyakran tárgya átruházásnak, de az általa felvetett másik lehetőségre is van bizonyíték. A tizedet adó paraszti népesség gyakori költözködésére utal Julius Herberstein murányi prefektus, akinek egy le43 ILA, 1944-1976.1.219. lbj.
