Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)
Radó Bálint: Az újítás és megújítás híveinek küzdelme a 17. századi brit vallási közéletben egy vitairat tükrében
452 alap korántsem kizárólagosan a hatalmukat abszolutista módon felfogó uralkodókra korlátozódott. Erre a tényre már J. N. Figgis is emlékeztetett, aki szerint bárki, aki nem ateista, elismeri, hogy minden hatalom és jog a Teremtőtől ered. 7 1 Baillie állítja, hogy a jó keresztény uralkodók nem hozhatnak be az Egyházba új szokásokat az egyházi gyűlések és a parlament döntése nélkül. 7 2 Ezt úgy summázza, hogy a királyok „nem feszítik túl prerogatíváikat" 7 3 Hozzáteszem, mindez nem tévesztendő össze az ún. lex digna-\al, ami szerint az egyébként abszolút uralkodónak példamutatás céljából „illendő" volt tartania magát az általa hozott törvényekhez, jóllehet azok nem kötötték. Érthető, hogy Baillie-t felháborítja Laud és körének azon tanítása, hogy a General Assembly csak konzultatív jogokat élvez, sőt a király bármikor feloszlathat ja. 7 4 A világi hatalmat illetően ugyanez igaz a parlamenttel kapcsolatban is. 7 3 Ráadásul az uralkodó annak egyetértése nélkül is hozhat törvényeket. Canterbury tarthatatlan véleményének nevezi a szerző azt, hogy Fergus, a skótok első királya karddal foglalta el az országot, ezért utódai is abszolút uralkodók. 7 6 Baillie nyilván nem vette figyelembe VI. Jakab skót király 1598-99-ben papírra vetett álláspontját, amely szerint Skóciára vonatkozik a hódításelmélet. Jakab szerint Fergus valóban fegyveresen szerezte meg a Skócia feletti uralmat. 7 7 Ugyanúgy vallotta Jakab király azt, amit Baillie Laud okfejtésében kifogásol: az uralkodóé volt eredetileg az egész ország minden földje mint saját tulajdona. 7 8 Emellett a királyi szerző véleménye is az volt minden beszédében és írásában, hogy fegyveresen sosem lehet ellenállni a fejedelemnek. Ezt az álláspontot Baillie most a „frakció"-nak tulajdonítja. 7 9 Munkájának legutolsó mondatával azt igyekszik igazolni, hogy a „canterburyánus" újítások Isten elé helyezik a királyi szuverenitást, de még azt is alárendelik saját uralmuknak, így az egész nép békéje és jóléte ellen dolgoznak. Baillie életmüve jól példázza a „politikai teológia" kifejezés feltétlen létjogosultságát. Emellett fényesen bizonyítja a polgárháború vallási jellegét. Amíg Észak-Németalföldön az arminiánus irányzat a predestináció gondolatát boncolgatta, addig a brit szigetek protestánsai között már magát az ecclesiológiát is érintette. Más a holland és más a vele időben egybeeső brit arminianizmus! A „keményvonalas" puritánok olyannyira Istentől való elrugaszkodásnak, „pápás" újításnak tekintették, hogy készek voltak a fegyverfogásra is! Az innováció, az orthodoxiától, azaz az „igaz hittől" való eltérés gyűlöletes volt a kortársak szemében. A Reformáció viszont - egybecsengve az „ Ecclesia semper reformanda " ősi katolikus tanával — nem 71 FIGGIS, 1922. 280. p. 72 BAILLIE, 1640. 118. p. 73 Uo. 118. p. 74 Uo. 122-124. p. 75 Uo. 124. p. 76 Uo. 124. p. 77 KISS-RADÓ-SASHALMI. 1997. 18. p. 78 Uo. 18. p. 79 BAILLIE, 1640. 124-126. p.
