Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Oborni Teréz: Bornemissza Pál és Dobó István távozása Erdélyből (1556)

Oborni Teréz: Bornemissza Pál és Dobó István távozása Erdélyből (1556) 351 tározták maguk között János Zsigmond visszahívását. Ezen a gyűlésen jól érzékelhetően fölénybe is kerültek a Szapolyai-hívek, köztük Mikola László alvajda, és Kendy Antal, akiket az aktuális adók begyűjtésével bíztak meg, nem véletlenül, sőt az előbbiekben említett másik vajda, Kendy Ferenc is egyetértett a rendek itt meghozott döntésével. Ezt követően izzott fel a heves küzdelem a „király és a királyfi" párthívei között, egyik oldalon még, a másikon már remélve a sikert.

1

2 A kérdés azonban nem csak annyi volt, hogy melyik király hívei győznek, de sokkal több ennél. Erdély megmaradása, egy újabb oszmán megtorlás bekövetkezése vagy elkerülése volt a tét, hiszen mindenki jól emlékezhetett az 1551-1552. évi hadjárat pusztításaira. Az előző, 1555. esztendőben is folytak a katonai összecsapások, terület- és várfoglalások a két párt hívei között, és ezek során a Szapolyai-oldalon állók egyre nagyobb sikereket arattak. Nyilvánvaló volt azonban, hogy a király tisztségviselői harc nélkül nem adják át a helyüket. 1556 elején arra vártak, hogy a Ferdinánd és Szulejmán szultán között folyó tárgyalások sikerrel járjanak, és a szultán beleegyezzen abba, hogy Ferdinándé maradjon a magyar Szent Korona e tartománya. Várakozásra kérték az erdélyi rendeket is, azzal biztatva őket, hogy hamarosan katonai segítség érkezik a magyar királytól. Tegyük hozzá, ezt meglehetősen nehezen lehetett elképzelni azután, hogy Giovanni Battista Castaldo tábornok, királyi katonai helytartó és vele együtt a királyi hadak 1553 tavaszán távoztak, szinte elmenekültek Erdélyből, és azóta sem érkezett olyan nagyobb kontingens, amelytől védelmet lehetett volna remélni egy újabb oszmán támadás esetén.

1

3 Ferdinándnak csak minimális katonai ereje maradt itt a vajdák vezénylete alatt, és a királyi várak sorra megadták magukat Petrovics és Balassa hadainak. Dobó azonban rendíthetetlen maradt. Talán az égiektől remélt újabb segítséget, mert királyától aligha remélhetett. Bevette magát a családja és familiárisai számára lakhelyül is szolgáló szamosújvári várba, amelyet még kinevezésekor kapott Ferdinándtól vajdai javadalmazása részeként. Bornemissza Pál erdélyi püspök pedig székhelyét, Gyulafehérvárat elhagyva, Gyalu várába vonult vissza, s itt, az erős falak mögött biztonságban érezhette magát, minthogy az országos zűrzavar egyre csak erősödött. Az erdélyi rendek közül a magyar és székely urak között gyakorlatilag nem volt ellenállás a hatalomátvétellel szemben, a szászok ugyan egyetértettek az 1555. év végi döntésekkel, de a következő év tavaszán még kisebb manőverekkel próbálkoztak, hogy ők is és Erdély is megmaradjon Ferdinánd hűségén. Az ország egészének nyomásával azonban nem tudtak szembeszállni. Végül 1556 kora tavaszán levélben értesítették Bornemissza püspököt arról, hogy mivel Ferdinándtól követeik választ mindez ideig nem hoztak, és mivel Erdélyországban nincs a királynak hadserege, továbbá az országlakosok erős nyomásának engedve, valamint saját életük megóvásának jól felfogott érdeke által is kényszeríttetve „ ... nem más okból, mint a legnagyobb szükségből látták jónak elszakadni jótevőjüktől, igen kegyes királyuktól. "

1

4 12 Szilágyi Sándor használja a találó „király és királyfi" megnevezést I. Ferdinánd és János Zsigmond Erdély feletti hatalmi küzdelmének erre az idejére. EOE I. 447. skk. 13 Castaldo erdélyi szerepéről és távozásáról lásd OBORNI, 2002. 37-44. p. 14 BETHLEN, II. 188. p.