Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)

Lisztóczky László: Eötvös József és a Vachott-házaspár

Lisztóczky László: Eötvös József és a Vachott-házaspár 327 Egy ideig még Pesten kellett maradniuk. Orvosi tanácsra gyógyulása érdekében az elhagyott otthonra emlékeztető feltételeket és körülményeket teremtettek Vachott Sándor számára, ezért Nagyrédéről utánuk jött néhány családtag és cseléd is. Vachott Sándorné végtelen szeretettel, gyöngédséggel és türelemmel ápolta a földi pokol legmélyebb bugyraiba alámerülő, börtöni megaláztatásaira szorongó lélekkel visszaemlékező, az újabb üldöztetés iszonyú rémlátomásaival és félelmeivel viaskodó, fejében továbbra is öngyilkossági gondolatokat forgató férjét. Esténként félig felöltözve feküdt ágyába, hogy bármi történjék is, késedelem nélkül a segítségére siethessen. Vele együtt riadt föl, amikor rémülten, az ő nevét kiáltozva ébredt föl álmából. Olykor hajnalig egymás vállára borulva sírtak mindketten. Nemsokára hazaköltözhettek Nagyrédére, ahol Vachott Sándorné tovább folytatta egyre kétségbeesettebb és reménytelenebb küzdelmét férje lelki egyensúlyának helyreállításáért. A családnak ezekben a nehéz években is Eötvös József maradt az egyik legönzetlenebb segítője. Tanúsítja ezt például 1855. augusztus 6-án Karlsbadban kelt, Vachott Sándornénak Nagyrédére címezett - az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött

5 - levele, melyben így magyarázza a költő szellemi összeomlását: „Sándort, mint sok más embert, kinek az ég kitűnő tehetségeket s főképp költői képzeletet adott, a magány tette beteggé. Ha meggondoljuk, mennyire középszerű és haszontalan azon emberek többsége, kikkel társalkodnunk kell, nem is gyanítjuk, mennyire szükséges mégis a társaság jólétünkre, csak ha egészen magunkba vonulunk vissza vagy büszkeségből, vagy helyzetünk által kényszerítve, akkor tapasztaljuk, hogy a legrosszabb, sőt a legveszélyesebb társaság, melybe az ember juthat, az, ha csak magával él..." Ezért azt tanácsolja a feleségnek, hogy próbálja férjét beszélgetésre bírni, s visszavezetni a társasági életbe. Ne elégedjen meg azzal sem, ha a természet és a szerelem idillikus világába próbál menekülni, s ott viszonylagos nyugalomra, békességre talál. „A természet csudái olvashatjuk a levélben - bámulatra ragadják az embert; Önt szereti, s így Sándor, ha a Kárpátok magas csúcsait háborítatlanul nézheti, vagy Kegyed társaságában lehet, boldogabbnak fogja érezni magát, mint bármily társaságban..." Ez sem feledtetheti azonban az élet mindennapi, természetes közegébe való visszatérés szükséges voltát. Végül minden próbálkozás kudarcba fulladt, a költő állapota tovább romlott, orvosi segítségre szorult. Ismét Eötvös József volt a közbenjárójuk, aki fölvette a kapcsolatot az ismert budai idegklinikával, a Schwartzer-intézettel. 1855. december 23-án ezeket írta Vachott Sándornénak: „Mihent Sándornak ellátását Budán csak egy félévre biztosíthattam, mi, reménylem, nemsokára meglesz, azonnal tudósítani fogom Önt, s erősen reménylem, hogy ha csak egyszer kedves férje rendes ápolás alá kerül, egészsége ismét helyreáll." 1856. január 16-án kelt levelében még biztatóbb fejleményről számolt be: a klinika kész a költő fogadására, a gyógykezelés költségeinek fedezésére is sikerült pártfogót szerezni. Jöjjön tehát a beteg „mentől előbb orvosához". „Senki a vi5 Levelestár: 1850-80. év. 190. sz. A további leveleket is ebből a gyűjteményből idézzük. Számuk meghaladja a kétszázat.