Memoria Rerum – Tanulmányok Bán Péter tiszteletére (Eger, 2008)
Gyarmati György: A szocialista rendszer Állambiztonsági iratainak történeti forrásértéke
Gyarmati György: A szocialista rendszer állambiztonsági iratainak. 205 konstrukciója szempontjából ezen formációknak - épp a részben vagy egészében konspirativ működés miatt-, nem vagy alig maradt fenn „öndokumentációjuk". Ebből eredően működésük lenyomata a soraikba legtöbbször sikeresen beépült állambiztonsági szervek „fülesei", besúgók jelentései révén őrződött meg az utókornak. Általánosítva azt is mondhatnók, hogy „a másik Magyarország" társadalomtörténetének a feltárásához a primer források többsége épp a Kádár-kori állambiztonsági szervek iratai között rejtőzik. Másik példa lehet az 1956. évi forradalom és szabadságharc egynémely vonatkozása. Igaz, az Államvédelmi Hatóság helyébe lépő, illetve e szerv megszüntetve-megőrzésével működni kezdő politikai nyomozó szervek elsődlegesen a megtorlást szolgálva gyűjtötték a fellelhető dokumentumokat (fényképeket, plakátokat, grafittiket, stb.), és a büntető eljárást segítendő kriminalizálták azokat épp úgy, mint a vallomásokat. Ugyanezen iratok, dokumentumok viszont a korabeli események olyan szegmenseit is őrzik, amelyek - az állambiztonsági dezinformációktól „megtisztítva" - a történtek menetét s a résztvevők sorsának alakulását tehetik teljesebbé. De ez esetben is a társadalomtörténeti oldalra helyezhető a hangsúly. Azaz, a Történeti Levéltárban őrzött iratok - a keletkeztetés céljától jócskán eltérve - majdhogynem ugyanolyan súllyal válhatnak a Kádár-kori társadalomtörténet, mint a politikai rendőrség működésének forrásaivá. Az összeomlott szocialista rendszer politikai rendőrsége iránti kitüntetett érdeklődés a rendszerváltás jellegéből következő egyik sajátos melléktermék. A tárgyalásos forradalom, vagy ahogy újabb elemzésekben használják, a kiegyezéses, illetve alkotmányos rendszerváltás 7 produkált valami olyasmit is, amit a huszadik század magyar történetéből ismerhető megelőző nyolc rendszerváltás - vagy erre irányuló kísérletegyike sem. A korábbi esetektől eltérően a legutóbbi rendszerátalakításnak nem volt kitüntetett bűnbakja. A megelőző nyolc esetben az újonnan berendezkedők minden esetben nevesítettek egy vagy több társadalmi, illetve politikai csoportot, réteget, amely(ek) valami módon felelőssé tétettek az akkori közelmúltért. Különböző közigazgatási vagy bírósági eljárásokban lakoltak számosan nemcsak perrendtartásszerüen elmarasztalható ténykedésükért, hanem egyszerűen azért, mert a bukott rendszer reprezentánsai, közszolgái, illetve vélelmezett/valós hívei voltak. A bő másfél évtizeddel ezelőtti alkotmányos rendszerátalakítás részeként ilyesmire nem kerítettek sort, így elmaradt az, amit Bibó István fél évszázadnál is régebben „társadalmi elégtételszerzésnek" nevezett. A korábbi, jellegében és módszereiben is radikális, egyúttal megtorlásokkal fűszerezett rendszerváltozásokhoz képest az elmúlt századvéghez közeledve egy vértelen - a régihez kötődő önregeneráló elit és az új elit közötti egyeztetett lépésekben zajló - politikai transzformációt éltünk meg, miközben 7 BIHARI MIHÁLY: Magyar politika, 1944-2004. Bp., 2005.
