Bél Mátyás: Heves megye ismertetése 1730–1735 - A Heves Megyei Levéltár forráskiadványai 8. (Eger, 2001)

Bél Mátyás és Heves megye ismertetése

A szárazföldi közlekedési útvonalakat sajnos nem szisztematikusan, hanem csak esetlegesen írták le. Hatvannál van „postaállomás is a királyi úton, ami Budára és Kassára vezet". De ez nem mindenütt jelentett előnyt, mert pl. Hortnak „az országút áthaladása [- a katonaság gyakori átvonulása miatt -] súlyos károkat okoz". A számtalan ökológiai megfigyelés között gondot fordít az ismertetés a térség egészséges - az ártereken viszont gyakran egészségtelen - voltának kiemelésére, és különösen sokat foglalkozik a föld termékenységével. Szinte az egész sík vidékre jellemző, hogy „gazdag és termékeny, mindenben bővelkedik, de nélkülözi az erdőket és berkeket". A szerzőnek szívügye lehetett az erdőtelepítés, fásítás és a gyümölcsfák ültetése, mert sokszor hiányolta azokat. „Különösen elszomorító, hogy a terület legnagyobb részét bejárva alig egy-két kertet láthatsz gyümölcstermő fákkal beültetve." A termékeny föld müvelése helyett, aki teheti a marhatartást választja, mert „a gabonatermő és gazdag rész sem fizeti vissza soha a ráfordítást". A megye természeti adottságai kifejezetten jók, a föld gazdag, bőven termő. De hogyan tudják ezt kihasználni az itt élő magyarok, szlovákok, németek, rácok és cigányok, milyen a lakosság élete? Bél logikáját és súlypontozását követve először az egriekről szólunk. Az Eger korabeli történetét meghatározó oklevelek szövegének tényszerű közlése mellett, a városról készített bemutatáson végig jól érzékelhető a személyes hangvétel. A leírások aprólékosak, életszerűek, vagyis saját élményen alapulóak. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki íróasztal mellett ülve, könyvbéli élményeit felhasználva írt volna a városról. Sőt a „kis városkát" (urbecula) minden részletében igyekszik hűen visszaadni az olvasónak, talán egy kicsit kedvezőbb színben is próbálta feltüntetni azt. Pedig a török és kuruc korszak romjaiból alighogy felépülő város nem nyújthatott valami előkelő képet magáról. A városfal is rogyadozott, és oly sok beomlása volt, „amelyekből mi magunk láttunk tizenöt nagyobbat", és a városka házai is mindenütt régiek és roskatagok. Az összkép mégis pozitív a szerzőben, igaz, szinte kizárólag a vadonatúj egyházi, püspök-földesúri létesítményeket tudja dicsérni. Talán Erdődy püspöknek akart hízelegni, amikor így ír: „nem is kívánhatnánk jobb püspököt", vagy a „páratlan hérosz, a püspök", a „heroikus főpap" jelzővel illeti. A püspöki palota „nagyszerű épület és méltó e főpap lakhelyéül". Hosszan elidőzünk a palotában és a hozzá tartozó kertben. Az egzotikus fák, díszbokrok, virágszőnyegek és labirintusok megkapó látványa után a madárház megcsodálásával folytatódik a kerti séta. Megismerjük a házacska „lakóit", de „nemcsak a madaraktól vidám ez a félreeső pihenőhely, hanem a festményektől is, amik az egész zöld madárházat díszítik és tarkítják a ritka madarak rajzolataival". Olyan apró, finom részletekig kidolgozott ez a rész, hogy a szerző kétséget kizáróan személyesen tapasztalta meg ezt a kellemes környezetet. A püspöki pompával szemben a „lakosság életmódja nyomorúságos és kemény". „Tehát a polgárok szegényes életet élnek, de mivel semmit nem tudnak pénzre váltani, felélik, amit a szőlőből és a földből gyűjtöttek." 19