Archívum Supplementum ad honorem Béla Kovács dedicatum - A Heves Megyei Levéltár közleményei, különszám (Eger, 1993)

Bán Péter: A nagybirtok igazgatásának modernizációja Magyarországon a XVII-XVIII. században • 29

amelyek összehangolása képtelenül nagy szervezettséget követelt. Hasonlóképpen fel lehetne sorolni az úrbéres naturális szolgáltatások skáláját is, vagy a legkülönbözőbb arculatú regálék (malmok, mészárszékek, halászat, kocsmák stb.) soha nem egységesített hasznosítási formáit. Ráadásul a munka- és terményjáradék igénybevétele a termelési kalkulációkból kiiktatta a munkaerőnek mint költségtételnek a beszámítását, tehát látszólag egy rentábilis birtokgazdálkodási szerkezet működött. A szükségképpen nagyon komplikált, többszörösen ellenőrzött számvitel pedig az adott körülmények között a hatékonyság illúzióját kelthette. Ugyanakkor valóságos, organikus, szakmásított termelési egységteremtő kötelékek nem jöttek létre a jobbágygazdaságok és az allodiumként kezelt területek között. A XVIII. században csak azokban a majorsági ágazatokban mutatkozott intenzív irányú fejlődés, ahol nem úrbéres, illetve robotoltató bázison épült ki a munkaszervezet. Ezek szinte kizárólag az állattenyésztés egyes fajtái voltak. Végeredményben úgy vélem, hogy a XIX. század elejétől majd azért és abban a mértékben modernizálódik tovább a „klasszikus" birtokkormányzat egy gazdasági elvű, szakszerűbb üzemigazgatássá, amiért és amennyiben észrevehetővé válik a robot visszaszorulása a bérmunka javára. Ezek után általánosítva is fel kell tenni a kérdést: vajon beszélhetünk-e egyáltalán modernizációs jelenségekről a választott körben és időhatárokban? A modernizáció terminus technicust a gazdaságtörténet természetszerűen köti meghatározott technikai-technológiai kritériumokhoz, termelékenységi indexekhez, manapság is hasznosítható infrastruktúrák megjelenéséhez avagy elterjedéséhez, azaz lényegileg a tőkés szisztémához. Azonban figyelemreméltó adatok és elemzések arra intenek bennünket, hogy ezt a kategóriát - ha átfogóan: gazdaság-, művelődés-, társadalom-, mentalitás-, ígazgatástörténetileg stb. egyaránt - kíséreljük meg értelmezni, illetve sokágú forrásfeltárással verifikálni, akkor nem egy lineáris és az egyes szaktevékenységi területeket nézve nem feltétlenül párhuzamos, egyidejűleg zajló folyamat(okk)al kell szembenézni. Egyes strukturális elemek, szakszférák mintegy megelőlegezhetnek többé-kevésbé szilárdnak megmaradó, adaptálható jelenségcsoportokat, amelyek így építőkockái lehetnek egy újszerű - egész lényegében modernizálódott - társadalmi és gazdasági szerkezetnek. Idővel persze ezek az örökségek anakronisztikussá is válhatnak, de pejoratív minősítésükre nincsen eleve elrendelt garancia. Ún. feudális maradványként értékelni mindent, ami valamilyen jogi-politikai cezúra előtt keletkezett, megszilárdult, majd tovább élt; az effajta prekoncepció bizonyosan nem segíti elő a történeti realitások értelmes felfogását. A tradíciók túlélési képességének- helyesebben: a lehetséges átalakulások folyamatszerűségének - alábecsülése különösen kockázatos lehet az agrárszférában, ahol a természetföldrajzi és biológiai adottságok viszonylag lassú ütemben, illetve hosszabb időszak alatt változnak, s ez a tény a humán invenció optimális megvalósulása számára is egész más előfeltételeket jelent, mint pl. az iparban. 41