Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Korompai Gáborné: A szabadságharc emléke a XIX. századi debreceni hírlapokban

_______________________________________________________________________329

tozásomat hiszem leróni ... a szerencsétlen tábornoknak, ki nem lévén többé az élők között, méltatlanul megtámadott katonai becsületét nem védheti.”

A szabadságharc másik gyászos eseményét, Losonc 1849 augusztusában történt feldúlását a „Magyar Hírlap”-ból átvett közleményben ismertették, azzal a céllal, hogy a sokat szenvedett város segélyezésére az adakozást elősegítsék.

Figyelemreméltó kezdeményezés volt a népdalok gyűjtésére buzdító felhívás, amely „a forradalom alatt különböző vidékeken közajkon forgott népdalok” feljegyzését is fontosnak tartotta. Közrebocsátója, Szatmári Károly utóbb közzétette, hogy szándékát a hatóságok kifogásolták és a beküldött népdalokat lefoglalták. A 3. szám betiltása /amelynek okát nem lehet pontosan tudni/ után - három hónapos pályája alatt - ez volt a második eset, hogy a lap összeütközésbe került a hatóságokkal. Sajátos módon a megszűnésében sem az önkényuralom játszott szerepet, hanem a lelkek fásultsága, a pártolás hiánya. Haynau rémuralma idején rendkívüli bátorságra vallott, hogy ez a vidéki irodalmi lap minden alkalmat és módot felhasználva igyekezett a „nemzet életének”, azaz a magyarság emlékezetének ébrentartására. Más kérdés az, hogy a háború, a nélkülözések, a fosztogatások, a megfélemlítés, az általános elszegényedés deprimálta a lakosságot, s a város vezetésével együtt igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez. Ilyen viszonyok között az irodalom, a kultúra háttérbe szorult. Az elégedetlenségnek nem lehetett hangot adni. A közvéleménynek nem volt nyilvános fóruma, a hatóságok falragaszokon adták tudtul a hirdetményeket.13

1850 után tíz esztendeig nem volt a városnak hírlapja. Az 1852-ben bevezetett Bach-féle sajtórendelet fő célja az elnyomó hatalommal szembeforduló időszaki sajtó lehetetlenné tétele volt.

A szabadságharc emlékét titokban és a magánéletben ápolták a város lakói. Szinte minden család érintetté vált a nagy eseményekben; apák, férjek, fiák haltak hősi halált, estek áldozatul, kerültek börtönbe, váltak bujdosóvá vagy menekültek külföldre. Sokan őrizték a fenyegetettség ellenére a szabadságharc relikviáit, a tiltás ellenére virágot hordtak a hősi halattak sírjaira. Csak későbbi leírásból tudjuk, hogy „A Debrecenből Hosszú-Pályinak vezető országúton a város felől eső erdő szélén, balfelől az úttól fellelhető máig is, kegyeletes kezek által folyamatosan örökzölddel díszített sírdombja egy menekülés közben üldöző kozákok által leölt honvédtisztnek”. /Szarka kapitány sírja/ A debreceni csatában elesettek emlékéről ugyanott olvasható: „E 112 honvéd s közel hozzá 634 muszka alussza közös temetőben síri álmát. Huszonkét év óta a hazafiság a legnyomasztóbb időkben is a csata évfordulóján lerótta ... a kegyelet adóját a Csigekert megett nyugvó honvédek sírjánál.”14

A konszolidáció első jelei csak az 1850-es évek második felében jelentkeztek; Debrecenben is érzékelhetővé vált a gazdasági élet rendeződésének tendenciája és kezdtek mutatkozni a társadalmi és szellemi élet élénkülésének jelei is. Az évtized végére Debrecen is bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe. A korábbi közömbösséget a változások iránti érdeklődés és várakozás váltotta fel. A birodalom nemzetközi helyzete, az olasz-francia-osztrák háború aktivizálta az emigrációban élőket, Bach Sándor menesztése itthon is reményeket keltett. Debrecenből távozott a polgárság által kevéssé méltányolt csorba polgármester. A bizakodó közhangulatot a protestáns pátens kibocsátása törte meg. Ez az intézkedés Debrecenben különösen erős ellenállást váltott ki. A felekezeti sérelemhez politikai elégedetlenség kapcsolódott, újra feléledtek a hazafias érzelmek és mozgalmak. Az uralkodó 1860 tavaszán a pátens visszavonásával, majd az Októberi Diploma kibocsátásával kívánta rendezni a viszonyokat.

A politikai változások hatására, az enyhülés jeleire újra megindult a sajtóélet Debrecenben. Elsőként szépirodalmi és közérdekű tartalommal, „Debreczeni Közlöny” címmel hetilap látott világot. A Dunántúlról idetelepedő szerkesztő arra számíthatott, hogy a legmagyarabb városként emlegetett Debrecenben nem marad támogatás nélkül vállalkozása. Induláskor reményei teljesülni látszottak, érdeklődés fogadta, különösen az azelőtt tabuként kezelt témákról szóló írásokat. Már az 1860. július 1-i mutatvány- számban szép megemlékezés jelent meg Széchenyi Istvánról. A cikk zárósorai önérzetes hazafiságról vallottak: „Széchenyi, a szellem él! Él műveiben, él azon hatásban, melyet ... e hazában előidézett.” Később Arany Jánostól a „Széchenyi emlékezete” című költemény közlése tanúsította a lap hazafias szellemiségét. Ez a hazafiasság azonban figyelembe vette a tilalmakat: október 6-án, noha ezen a napon meg jelent, még csak nem is utalt az Aradon történtekre! Az Októberi Diploma kiadása után bátrabb hangot ütött meg. Az 1860. december 15-i vezércikk a várva-várt változásokat sürgette: „miért nem történhettek már eddig is meg hazánkban az új változások? S ha az október 20-i kegyelmes okmány a nemzet kívánalmának s boldogulásának alapköve akart lenni, miért nem az 1848. évben szentesített törvények alapján?” Ugyanebben a számban egy sötét időszak emlékét idézte, de a jövő reménységét is kifejezte Oláh Károly versének néhány sora:

' ’ Barta János: Debrecen az abszolutizmus korában, 1849.1967. In Debrecen története, III, köt. - Debrecen, 1997. Csokonai. 9-39.1.

14 Szűcs István, 1372. 1021-1022.1.___________________________________________________________________________________