Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

258____________________________________________________________________ Az a 40 osztrák ágyú pedig oldalt már nagyon előrehaladt, velünk egy keresztvonalba került, és liába látták, hogy az osztrák lovasok a huszár rohamtól összetörtek, velünk összekeveredtek és nagy veszély­ben vannak, ezek után sem gondoltak azzal, hogy így saját lovasaikat is lövik, közénk tüzeltek, emiatt fel kellett hagynunk az osztrák lovasság üldözésével, kibontakoztunk a zűrzavarból, mivel a 3 ágyút maga elé vett honvédzászlóalj támogatására kellett gondolnunk, ezért ehhez rendeződtünk el. Úgy lön! Az osztrák lovasok megszabadulva érezték magukat a magyar huszárok támadásaitól, a 3 ágyú elvesztését fájlaló vértesezred pedig, ekkor rávetette magát az ágyúkat kisérő honvédzászlóaljra, s ék alakban sorakozván a tömegben menetelő zászlóaljat akarta megtörni. Mi huszárok oldalt szemlélői lehettünk csak ennek a vállalkozásnak, mely amennyire érdekes, éppen annyira merész is volt. A hon- véd-zászlóaljparapcsnok, akit a lovával együtt körülfogtak a honvédek, látta a vértesek célját, és aszerint rendelkezet. Kiszalasztott mindkét oldalra egy-egy századot csatárláncba, amely a vérteseket jó hosszú vonalban és oldalba fogva lőtte, addig a tömegben lévő 4. század megállva várta a rátörő rohamot. Az ágyú visszafoglalására készülő dühödt vérteseket a csatárlánc két oldaláról rájuk zúduló gyilkos tüzelés sem gátolta meg, ha egy-egy elesett közülük, akkor felzárkóztak, s mind közelebb jutottak a zászlóalji tömeghez. Amikor azonban 20-25 lépésnyire lehettek hozzá, a tömeg második sora - a felőlük levő oldalból - degeargeot adott, s a vértesek első sor lovai rakásra hullottak, de ezeken is keresztültörtek, mert a hátulsók talán nem is érezték a veszélyt. A fegyverét elsütött második sor a harmadiktól fegyvert váltott, s mostmár az első négyszögbe szuronyt szegező sorral együtt lőtt lószügy magaságban, s ez a lövés a lovaséket egészen felbontotta, a vértesek eszeveszettül nyargaltak vissza, s mi huszárok vettük aztán őket üldözőbe. A megszabadult honvédek a helyreállt tömegben folytatták útjukat a megvédett ágyúk után a csatárláncból behúzott két századdal, az a 40 ágyú tüzelése minket pedig újra elválasztott, miután ismét összekeveredtünk az osztrák lovassággal. A tőlünk megszabadult vértesek megismételték a honvédek ellen az előbbi kísérletet. Ismételhették, mert a bánáti kövér süppedékes tarlóföldeken csak lassan haladhattak az ágyúk - s az őket kisérő honvédek is -, ugyanis a kilőtt ágyús lovak elvesztése miatt megfogyatkozott a vonóerő, kísérletük azonban az előzőhöz hasonlóan kudarccal végződött. És még harmadszor is így történt! Aztán belátta a parancsnokuk a lóban, emberben nagy veszteséggel járó próbálkozás sikertelenségét, s felhagyott a további csatározással. így a mi ágyúink csakugyan megmen­tettek, de ez a siker aligha a huszároknak, mint inkább annak az egy honvédzászlóaljnak volt a dicsősé­gére. Nekünk huszároknak is akadt ugyan dolgunk elég a kezdő rémületből felocsúdva. Azt lehet mon­dani azonban, hogy jól végeztük a dolgunk, mert a teljes rendben összetartott, elbizakodott osztrák lo­vasságot végre összetörtük, s a kezdeti diadalért később kudarccal fizetett. Sikerünket alig tulajdoníthat­nánk itt önerőnknek, mint inkább annak a presztízsnek, amelyet a huszár név jelentett az osztrák lovas­ság előtt. Már csak maga az is mutatja a ,.huszár” névben benne rejlő nagy fölényét a magyar lovasság­nak, hogy egy 800 főből álló - csak úgy összeverődött - lovasság támadása elől az osztrákok elmenekül­tek, amely számban is, de különösen ércfalként álló rendezettségében megtörhetetlennek látszott, s ez a vértesezred összecsapás nélkül megfordult, hagyta magát széttöretni. így járt a többi előrenyomakodott osztrák ezred is a híres császári ulánus-ezreddel együtt. Volt is aztán mit szúrni-vágni még az olyan magamféle „Jézus-Mária” huszárnak is. A vértesek visszafordulásánál - hogy hogyan, nem is tudom - én is egy kimaradó vértest a rohamban az előrenyúj­tott kardommal hátulról leszúrtam - belevitt a lovam -. Az enyémnél jobb kardjára és főleg jobb nadrág­jára lettem majd figyelmes, gondoltam, ha majd visszafordulunk lehúzom róla a nadrágot, kicserélem vele a magamét, s a kardját is leoldom. De bizony, amikor visszafordultunk a kergetésből, és sor került volna az elvételre, már megelőztek mások, az én vértesem levetkőztetve feküdt a tarlón, én a jogosult pedig hoppon maradtam. Igaz, hogy nyakig ért volna nekem a nadrág, de a nagyból lehetett volna rövi­dítéssel alkalmasat csinálni. Fogtam azonban egy lovat, nem tudtam azonban, hogy ellenségtől vagy a mieinktől való-e. Azt gyanítottam mégis, hogy ez inkább osztrák vértesnek megfelelő nagy állat, mivel az enyémnél sokkal magasabb volt a pej hasa alá fordult nyereggel, nyeregbundáját már elhagyta, össze­vissza nyargalt. Sikerült elfognom, s vezetéken tartva mentem vele visszafelé. Ez is egy nyeremény volt, mert az ilyen csatában egy lóért 100 pengőforint jutalom járt, s ez a pénztelen voltomban nagy segítsé-

Next

/
Thumbnails
Contents