Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
256 ra engedte magát ragadtatni, ami a többi tisztek arcára is gúnymosolyt csalt, s engem még nagyobb zavarba hozott. Végre mégis lekanyarintottam magamról a köpenyeget, feltettem a ló marjára, s így a tehertől megszabadulva már lehető könnyedséggel felugrottam a nyeregbe, köpönyegem rám kanyarintva készen voltam a helyemre állni. Itt azonban rukkolásban még nem voltam, a helye/net még nem is ismertem, pedig ekkor már trombitálták az indulót. Lovam ezt a trombitajelet jobban érezte mint én, a helyét is ismerte, reábíztam hát magamat s megindultunk, de nagy tűzzel. Vitt engem a zászlótól jobbra lévő hátulsó sorbeli második helyre, ahol még nem mozdult felléptetésre a második arcvonal. Oly erővel vitt - általam nem fékezve -, s oly vágyakozással rohant a helyére, hogy előredöntötte az első sort a zászlóssal együtt. A zászlótartó a Csehországból kiszökött régi huszárokból való durva ember: „az I...ét a tentás seggűjének!” - hozzá illő huszáros kifejezéssel méltányolta az én huszári képességem ily - szószerint „döntő” - bizonyítékát. Azon a napon dupla stációban masíroztunk Rácalmásra leszállás nélkül. A nap hamar felderült, s ebben az iszonyú hőségben, porban és étlen-szomjan - még a lovak is - meneteltünk, az útba eső kutak mind kiapadtak, legfeljebb sáros vízzel szolgálhattak. Amikor megérkeztünk, és a parancs úgy szólt, hogy „szállj le!", én leugrottam a lóról, de össze is rogytam, mert a lábaim egészen elzsibbadtak a folytonos lovaglástól. A város meletti gyeptéren lágerkarókat verettek le, amelyekhez a lovakat kikötöttük. A 7-dik szakaszt, melyhez én is tartoztam azonnal sietve faszolni küldték a városba gyalogosan, miután ezt kiszállítottuk, a szétosztott szénát mindjárt be kellett fonunk s rétessé készítenünk. A lovak néhány harapást ehettek ugyan, és meg is itaüiattuk őket, de nyergelni kellett rögtön. A rétesbe csavart szénát a futráskötélen magunk elé fektettük, s indultunk a századunkkal vissza Baja felé azon az úton, melyen jöttünk. Egy kijelölt helyre megérkezve, két szakasz leszállt, pihent, a mi félszázadunk azonban ment tovább. Éjfél tájban megérkeztünk arra a helyre, s akkor a másik félszázad ment recognoscirozni, mi pedig leszállítanunk pihenőre, mely abból állott, hogy ha az éhség miatt nem lett volna még elég tág a heveder, akkor meg kellet volna tágítanunk, ezután az egyik rétes szénát kibontottuk, a ló elébe ráztuk, majd mi is lefekhettünk a tarlóra úgy, hogy a trenzli szárát karunkra öltöttük, vánkos helyett pedig csákónk vagy fejünk alá helyezett karunk szolgált. Az eső megeredt, s mikor hajnalban a másik szakasz visszaérkezett hozzánk, indultunk vissza Rácalmásra. Amikor a világosságnál megláthattuk egymás ujjnyira porlepte - az eső által pedig barázdákra mosott - orcáját, elcsodálkoztunk, mert valóban iszonyúan néztünk ki. Megmosakodni nem volt időnk, mert Rácalmásra való megérkezésünkkor a lóról le se szánhattunk, hanem a már sorakozva álló második századhoz csatlakozva mentünk tovább Szabadkára. A szegedi csata Ez a sebes mars, az éjjeli visszaíigyelés a hátrahagyott útra bizonyos jele volt - előttünk avatatlanok előtt is - annak, hogy túlerőben lévő ellenség van a hátunk mögött. Abból is látszott ez, hogy amikor Szabadkáról Szeged alá vonultattak minket Horgoson keresztül, itt már útközben - Horgas felé, ahonnan az ellenségre lehetett számítani - szétdobált ágyúállásokat is lehetett látni. Mindezek kétségtelenné tették, hogy Szegednél koncentrálják a magyar hadsereget, s itt nagy ütközet készül. Ám az osztrák sereg, mellyel a muszka sereg is együtt operált, Haynau vezérlete alatt legalább 150 ágyúval rendelkezett, s ez oly nagy volt a mi 40-50 ágyús, 40-50000 főből álló seregünkhöz képest volt, hogy a Tisza bal partján nem volt tanácsos elfogadni a csatát. Átvonultattak hát Szegedre - Újszegeden át a bal partra — a felégetve levő Szőregig, ott vártuk be az osztrák seregnek a Tiszán való átvonulását, ami hamar és teljesen meg is történt a mi gyenge ágyúvédelmünk dacára. A szegedi csatának az első két napja ágyúzással telt el, mely a Tiszán átszálló osztrák sereg gátolását szolgálta volna. A harmadik napon volt a tulajdonképpeni nagy ütközet. Mi a balszárnyon állottunk, s mivel csak ágyútűznek voltunk kitéve, keveset szenvedtünk, de a csatatérről csak este és lépésben vonultunk el Szőreg alatt délre a folytonos hátrálás útjára. Ágyúink és gyalogságunk zavartalan visszavonulásának biztosítása a lovasság feladatává lön téve, ezért naponként voltak is lovas összecsapások, amelyekben az osztrák lovasság viselkedése gyarlóbbnak mondható, mint a magyar lovasságé. De hiába! Egy-egy bravúros attakból, amelyekből az osztrák lovasok mindannyiszor visszaverettek, nem fejlődhetett ki gyalogság hiányában nagyobb ütközet. Az osztrák lovasok megkergetése után mi megfordultunk, s léptettünk a gyalogságunk és ágyúink után. Ez a visszavonulás lehetetlenné tette a rendes étkezést, de számunkra még a főzés végetti megállapodást is, ezért csak nyeregben ehettünk volna, ha lett volna mit. Akinek • volt pénze az vehetett valami ennivalót, vagy a mindenütt jelenlevő
