Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
245 állt és én utána. Sípos kérdi Opristól: „Miért áll itt?” - „Bartlia alvadászt kiállítottam a büntetést megköszönő repportra!” Ezután Sípos hozzám intézi a kérdést: „Miért áll itt?” Telve a rajtam elkövetett aláva- lóság felett érzett - s elfojtani hiába próbált - felháborodásomban feleltem: „Hallotta főhadnagy úr! Opris fővadász úr állított büntetést köszönő repportra.” Sípos erre azt kérdezte: „Megérdemelte a büntetést?” Én határozottan feleltem: ’’Nem!” A főhadnagy, e nem várt feleletre, oly dühbejött, hogy kardját kirántva torkomnak szegezte, én pedig vágó szuronyomat minden indulat nélkül kihúztam, és a főhadnagy kardját leütöttem, majd a szuronyomat hüvelyébe visszadugva vártam, hogy mi fogja ezt a rendkívüli rezonírozást követni. A főhadnagy talán maga is belátva, hogy dühétől elragadtatott, és ezért nem illetékes térre lépett, így nem jelentett feljebb az őrnagynak, hanem újból megvasaltatásomat parancsolta, de most már 48 órára úgy, hogy hat órát kerezstkurtban, közbe pedig két-két órát hosszú vasban töltsék. így lön! Visszakísértek az irodába, s az előbbi köpönyegrakáson egész napon és éjszakán keresztül kínlódva gondolkozhattam kritikus helyzetem felett! Reggel azonban Zboróról el kellett vonulnunk Bártfán át a lófalui táborba. Nekem, mint aki büntetési időmet nem töltöttem ki, hosszú vasban kellett a menetet követnem. A Bártfára vivő út egy - a hegyek közt lévő - ritka síkon keresztül vezetett. A menet pihenőre megállt egy kőemlék mellett, amely az út mellett jobbra állt. Tisztek, altisztek körülötte csoportosulva érdeklődéssel nézték. Engedtek engem is a közelébe menni. Ez a kő megérdemelte az érdeklődést minden egyszerűsége mellett is, mert a következő monda fűződik hozzá: a Zorbó melletti Makovitz várának utolsó birtokosának, Serédy gróf halálámak a helyét jelöli, akit ott szélütés ölt meg. Azon való bánatában, talán inkább indulatrohamában, hogy a Rákócziak egyik ősét vadászatra meghívta ez a Serédy, és Rákóczinak nagyon megtetszett Markovitz vára valamint a hozzátartozó uradalom, ezért kérte Serédyt, hogy adja el neki, erre Serédy meggondolatlanul 16000 - mások szerint 40000 - egyévi veretű aranyért elfogadta a vételi ajánlatot, amelyet egy évre rá kellett elhoznia. Hiszen akár az egyik, akár annyival inkább a másik összeg mégpedig egyévi veretű aranyokban az akkori pénzviszonyok közt előállítva. Ezt az óriási összeget majdnem lehetetlenségnek látszott előteremteni, de a gazdára s még inkább a tetterős Rákóczira nézve ez nem volt lehetetlenség. Összeszerezte, s a kijelölt évfordulói határnapra jövetelét jelentette a fizetés végett. Serédy lejött várából és elébe ment az érkezőnek. Találkoztak azon a helyen, ahol ez a kő áll. Rákóczi leszámlálta az összeget - mind egyévi veretű, kifogásolhatatlan aranyakban -, mely által a birtokvásárlás tény- nyé vált, és Serédyt ott a helyben a guta megütötte. A Makovitzi várnak és uradalomnak így a Rákóczi család lett az ura. Zborón a „százhársfa” alatti kastély színhelye lett a nevezetes tanácskozásoknak és történéseknek. Hogy ment át Zboró az Erdődy s Szirmay grófok birtokába? (Mert ez utóbbinak is volt ott, de már újépítésű kastélya.) Talán úgy - konfiskáltatva, mint Rákóczinak a többi nagy birtokát -, hogy a királyi család érdekét a nemzet érdeke ellen előmozdító főnemeseknek adományoztattak a király által. A lófalui tábor Ezen közbevetés után térjünk vissza az én ügyemhez. Bártfán keresztül - az általunk úgynevezett "lófalui táborba" - megérkeztünk, engem Sípos főhadnagy a büntetés hátralevő részének kitöltésére rögtön vasba kényszerített. A megérkezés idejétől azonban az est még távol volt, ezért altiszttársaim hozzám gyülekeztek, hogy részvétüket kimutatsák, de nemcsak ezért, hanem - mivel meggyőződtek arról, hogy a főhadnagy nem, de én sem engedek - arról is tanácskoztak, miként lehetne ennek a kellemetlen ügynek véget vetni. Elhatározták, hogy bemennek a nem messze levő Lófalura, s lázas sietséggel térnek vissza azzal az örömhírrel: „Jön Gulácsy századparancsnok!” így is lön. Az örömlármára a naposnak rögtön megparancsolta Sípos, hogy bocsásson szabadon, s miután az alvadász nem tudta rögtön kinyitni a lakatot, ő - úgy látszik még osztrák katona korában megtanulta e szomorú jártasságot - elkapta tőle, s maga tett szabaddá. Én, felállva meghajtottam magam a főhadnagy előtt, s a gúny könnyen felismerhető jelével kérdeztem: „Főhadnagy úr! Menjek köszönő reportra?” Ő azonban ezzel a szolid felelettel - „Menjen istenébe!” - elengedte azt. A katonáéknál nem szokásos - önérzetes és raisonnak nem minősített - viselkedést könnyen követhető agyonlövéstől megszabadultam, vagy a degradálástól. Maradtam ami voltam: alvadász. A Lófaluról hozott hír Gulácsy jöveteléről tudvalevőleg csak csinált vaklárma volt. Altiszttáraim azonban elérték céljukat. Gulácsy akkor bizony nem jött, sőt még azután is napokig várhattunk rá.
