Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

243

szül, mivel a só hiányával voltunk, és legalább zabpehellyel savanyíthassunk. A vendégfogadó közel volt. Amikor a vendéglőben étel-ital után tudakozódni bejártam régebben, akkor a zsidónak egy csinos serdülő leányát láttam, aki nem az apja savanyú ábrázatával nézet rám, hanem oly módon, mintha szívesen szóba állna velem. Bementem tehát a fogadóba, hogy erről meggyőződjek, és - szerencsére - a leányt egyedül találtam, ráadásul nem az ivóban, hanem a tiszta szobában. A széptevésre elővettem minden iskolai német nyelvi ismeretemet. Nagyon gyarló volt ugyan ez a nyelv a hozzávaló „vonzalmam” tolmácsolására, de hozzáadva a legnyájasabb arcvonásomat, sőt ezeket igyekeztem öleléssel is hatható- sabbá tenni, s így valami - bizonyára számunkra majd értékesíthető - vonzalmat vettem észre benne, mert az akkor még 18 éves tejképű, szőke és lehetőleg csinos vadászfiút, már mint engem, nem taszított el magától, legalább is nem hangoztatta, hogy „lassen sie mich”, sőt az ölelés elől sem húzódozott. Kedvező hangulatát mindjárt fel is használtam, a hiányos német beszédet jelekkel pótolva, tudtára igyekeztem adni éhes és szomjas voltunkat, s nagyon gyöngéden kértem résztvevő segélyét. Megértett, s feltárta a nagy ruhásszekrény ajtaját, a fehérneműkből kivett egy rakást, s belül feltűnt egy szeszes folyadékkal telt nagy cilinder. Ujját ajkamra téve azonban tiltakozott, hogy „tateleben”-nel tudassam, hogy általa jöttem e felfedezésre, s kért, hogy most menjek mintha semmit sem tudnék, és találjak módot arra, hogy az apjával nyitassam fel a sifon ajtaját nyomozásomkor, s így fedezzem fel a cilindert stb. Úgy lön! Ke- rültem-fordultam, és kerestem a zsidóval való találkozást, Miután szokott válaszát - a nichts-et - megadta, akkor én haragot színlelve követeltem, hogy tárja fel mindenét, amiben valami is elrejthető. Engedett! Nyitogatta, csattogtatta az ajtókat, hanem a sifon csak zárva maradt mindaddig, amíg én a figyelmét rá nem segítettem arra is. Kitárta végre az ajtaját! Mutatta, hogy csak ruhák vannak benne, s vett is ki azok közül mutogatva, hogy nincs semmi más benne, de nem onnan, ahol a cilinder rejtve volt. Utoljára én vettem ki a már előttem ismeretes polcról egy rakást, és akkor kitűnt a cilinder. Diadalmas hangon kérdeztem: „Was ist das?” „Ah ein cillinder Brautwein!” - mondá, olyan ravasz arccal, mintha ő örülne legjobban a felfedezésnek, amiből nekem arról kellett volna meggyőződnöm, hogy ő maga nem tette oda, sőt - hogy ott van - nem is tudott róla. „Mindegy - mondám - csakhogy van!” Kérdeztem az árát, kifizettem, s vittem a bajtársak közé, akik a tyúkot már meg is főzték úgy-ahogy, de minden éhségük dacára is vártak rám. Mikor beléptem, s mintegy triumph jelként felmutattam a cilindert, azt kellett gondolnom, hogy őrületbe estek, s valóban idő kellett, míg lecsillapodtak. Amikor aztán a cilinder sorbajárt, s a különben sem hiányzó appetitust a netovábbig fokozta. A tyúk elfogyott, de bizony a finom pálinkából sem maradt. Nem is kellett ebből ennél több, de a tyúk a zablepényes levével azonban több is lehetett volna. Mivel nem volt több, legalább elütöttük vele az éhségünket nagyjából, s várhattuk tovább megváltásunkat, ami az élelmiszer megérkezéséből következett.

De ez bizony nem érkezett meg, ezért tehát felé indítottak minket a negyedik nap - Zborónak -. Utunkba esett Polenka, ahol az említett élelmiszer elrablása történt. Vasárnap volt. A nép, amikor jöttünk neszét vette, és érezte a megtorlással fenyegető bűnösségét, akkor templomát - mely még tömjén füsttől illatozott - s házait nyitva hagyva még csak az imént menekült el. Csak az imént - mondom -, mert amint az úthoz közeli házakba betekintettünk, láttuk, hogy az asztalnak használt helyen azon melegen egy-egy fazék káposzta gőzölgött. Ez a káposzta azonban még a mi éhes gyomrunknak sem volt élvezhető a büdössége miatt. Azért mert itt, nem úgy mint nálunk, hogy hordókba, hanem verembe rakják be télre a káposztát, s emiatt a tisztítása is hagy kívánnivalót. Ez a művelet savanyítás helyett inkább befüllesztésnek mondható. De hát ők így szokták, s így eszik. A magyar gyomor azonban még a mi éhségünk esetében sem vette be.

A tábornok a nép büntetése végett szabad rablást rendelt el, s minket vadászokat küldtek volna e sportra, de mi megköszöntük, s nem éltünk vele. Nem azért, mert egy tót falu kirablása valami nagy nyereményt nem ígért, hanem mivel humánus érzületünk tiltakozott a megtorló intézkedés ilyen fajtája ellen. Honvédeket küldtek tehát ki meghagyván nekik, hogy mihelyt ételneműre (kenyér, tej, szalonna stb.) bukkannak, hozzanak ilyeneket azonnal a vadászoknak. Hoztak is nagy mértékben, de csak tejet, amivel oltottuk is nagyjából éhségünket. Szárnyasok, sertések leöletve közszükségletre fordíttattak. A harangokat is leszedetni parancsolta a tábornok. A parancsot végrehajtó honvédek közül egy, midőn grádics vagy létra hiányában a templom előcsarnokából - ahova a harangkötelek lecsüngtek, s ahol a toronyba felmenetel nélkül a harangozást végezni szokták, - a többiek vállán felkapaszkodott, és egy kínálkozó nagyobb kerek nyíláson át karjait felvetette, amikor is jajszóval zuhant vissza, mert a toronyban rejtőzködő valaki baltával egyik keze ujjait levágta. A nem várt eseten felbőszülve a honvédek aztán létrát kerítettek, és kívülről vettették be magukat a toronyba az úgynevezett könyöklőn - az ilyen tornyoknál lehetséges ez, ahol a fatorony fedélzet elválasztódik a függélyes deszkafaltól ahol a merénylőt