Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
236 A címből láttam, hogy ez a rokonszenves fiatal segédtiszt, aki Görgeynek oly bizalmas embere, egy református lelkész fia, tehát nekem hittestvérem, amely tudat nekem oly jól esett. Ezt azonnal ki is fejeztem neki, hogy én is református vagyok, ami meg neki esett jól, s kezet fogva velem mondá: "Sejtettem!". Óh, bizony a mi egyházunkhoz ragaszkodó érzésünket nem szégyelltük egymásnak - még mint katonák - sem kijelenteni [lehúzva: egymásnak]. Ez után felültem a készen álló, bakról hajtandó négyes fogatra. A kocsi szalmával tömve volt, tehát Görgey utasítása szerint előre, nekem megfelelőleg elkészítve. Elgondoltam, hogy annak a nagy katonának, majdnem gyöngéd gondoskodása, bizonyosan nem az én csaknem gyermek- személyiségemnek szólt, hanem abból és azért ered, ami abban a hozzá vitt sürgönyben volt Görgeyt illetőleg, még pedig a katonai rangemelés, hiszen ehhez gratuláltak neki a mezőkövesdi fogadószállásán körülötte levő tisztek is. A már alkonyodé nap, a Dormándtól nem messze fekvő Bessenyőre való haladtomban, még látni engedte a Bessenyő alatt még csak azon a napon elhagyott osztrák táborhelyet, amiből Jellasich ugrott meg a Görgey közeledtére. Lehetett következtetnem, de Görgey is mondta, hogy közel és az úttól jobbra hadrendben áll, hosszú vonalban a Tiszára támaszkodva. Előttem tehát egy rendkívül kritikus vállalkozás. Habár éjszaka, de mégis ellenséges hadvonal előtt utazni, ebben a télutói fagyos, rögös úton, zörgő kocsin, gyakran prüszkölő lovakkal, rövidre terminált idő alatt, és élet-halál felelőséggel rámbízott fontos sürgönnyel, amely a tavaszi hadjárat tervét magába rejti, és Debrecenben a hadügyminisztériumnak kézbesítendő, amelyet nehogy ellenséges kézbe jusson, kényszerhelyzetben el kell égetni a szekéren felgyújtandó szalmával. (Legalább is következtethetőleg fontos, mivel már Görgey holléte, nemcsak tudva van, hanem hadserege hadvonalba állítva farkasszemet néz az ellenséges hadvonallal.) Nem csak bátorság kellett ide, hanem gyermekiíjútól alig várható lélekjelenlét, s az "Isten megsegít"-féle töretlen vallásos erkölcsi érzés! S ne vegye senki dicsekedésnek, de ez megvolt bennem a hamisítatlan nemzeti és hazafias jellememnél fogva, melyet a magyar nemesi református születésem, és a családi valamint iskolai neveltetésem formált ilyenné. Még azon se ütközzék meg senki, hogy a húszadik század kilencedik évében, amikor én ezen visszaemlékezéseket írom, református vallású és nemesi születésemet említem a jellemem kifejtésére, vélve ezt meghatározónak. Én, aki a kor szellemét meg tudom érteni, aki a 48-as nagy eszméket és elveket vallom, s tudatosan mindig függetlenségi párti voltam, vagyok és leszek, s a kiváltságokon és felekezetiségen felülálló. Ismerem az 1848/49-i időket és viszonyokat, ezért tudom milyen hatása volt a hiterkölcsi puritán jellem kiképződésénél a nemzeti származás józan érzésének, és a magyar nemzethez valamint a református felekezethez való tartozásnak. A magyar nemes, aki a magyar szent korona tagjának vallotta magát mint "par exellence" magyar, és ha a hamisítatlan Újszövetségnek a krisztusi magasztos elvek alapján reformálódott református egyháznak tagja volt, valamint a felvilágosodás szerinti keresztény hit és erkölcsi élet megtestesülése kívánt lenni, akkor azzá is lett, az ennek megfelelő családi és iskolai nevelés hatékony segítségével. Éppen azért találtak a református magyarok szívében oly termékeny talajra az 1848-i nagy elvek, mivel a krisztusi általános emberi üdvöt célzó tannal egyeztek, mert az, mint a nemzet különböző polgári állású tagjainak eggyé forrasztását eszközlő kapocs, a nemzeti erő összesítésénél fogva, a haza erősbülésének, örökkétartó életének is a biztosítéka lesz. De hát ez - mondhatják sokan - holmi ideális okoskodásnak megjárhat, de a veszélyben, amilyen elé most utaztam, legalább is gyarló segítség. Pedig nem úgy van! Az a hit, hogy éppen a veszélyben van legközelebb vagy velünk az Isten, megment a gyáva kétségbeejtő félelemtől, sőt felemel az a gondolat, hogy bizalmukat belénk helyezve a nagyok, akik komoly, fontos feladat megoldására bocsátottak el minket, így ez önbizalmukat megerősíti, s a ránk néző veszéllyel szemben is bátorságot ad. Mikor Bessenyőt elhagytuk már a nap lement, holdvilág nem volt, az eget felhő borította s alig 20-20 öl távolságra felhangzott: "Állj! ki vagy?" - "Futár Görgeytől!" - "Jelszó?" Görgey utasítására ezt, a segédtiszttől tudva, fülbe kellett mondanom. Szabadon bocsátottak ugyan, de nagy időveszteséggel haladhattunk, amíg az őrvonalből - ez az országúból balra maradván - kijutottam, és már többé senki meg nem állított. Igen haladhattam volna, de az első ló meghorkan s megáll. Az ember leszáll s azt mondja: "Uram az úton nem haladhatunk, mert a híd fel van szedve, s ha erre a deszkákat le is raknánk itt, de később is híd után híd következik, s azok is bizonyosan fel vannak szedve". "De nekünk mennünk kell!" - mondám nyomatékosan. "Másként nem lehet - mondá emberem - csak ha letérünk az országúiról, még pedig jobbra, amerre az erek mind keskenyebbé válnak, s a rajtuk levő jégen könnyebben áttörhetünk, mivel hogy balra az erek nagyobbak." - "De arra az ellenséghez közelebb jutunk, a lóprüszkölés, jégrecsegés az éjszakában messze hallatszik, s az osztrák őrjárat figyelmét felkelthetjük, akkor pedig elfogatásnak tesszük ki magunkat." Mintha egem igazolna, a távolból éppen hallatszott, de még csak
