Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)

Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés

____________________________________________________________________233

terhe alatt kiállítsák, amelyet nekem azonnal készpénzzel kellett kifizetnem: egy-egy állomást 1 pengőforint 12 pengőkrajcárral számított nyugta ellenében, két-két ló után.

Debrecenből este úgyszólván koromfekete sötétben indultam Tokaj felé. Az első megállás Hajdúnánás volt, ahová éjféltájban érkeztem. A városházán szerencsére világosság fénylett, és a bíró valamint társai jelen voltak, nagyszámú előfogat követelők által zaklatva, de csak reggelre biztaták őket, a sötét éj miatt, Én amint belépve útlevelemet felmutattam, bámulat tárgyává lettem, mivel a bíró azonnal azt a rendeletet adta a csákányosnak, hogy menjen és az ő saját fogatát állítsa elő. Én hadügyminisztériumi gyorsfutár voltam! Magas személyiség ő előtte is! Úgy is lön! Az aránylag rövid idő alatt, amíg ez történt, alkalmam volt széttekinteni a nagy tanácsteremben. A sok előfogatra várakozók között feltűnt egy szintén mogorvaságig komoly arcú veressipkás tiszt, akire ráesvén tekintetem felkelt és hozzám jött, s parancsoláshoz szokott arca komolyságát lehetőleg enyhítve kért, hogy vigyem magammal, mert neki is sürgős útja van, éppen Görgey táborába, ahol mint kinevezett őrnagynak a 45. zászlóalj parancsnokságát kell átvennie. (A zászlóalj számára nézve már emlékezetem talán csalhat.) Családi nevét megnevezte: Palóczi Horváth I. És eddig abban a már is híressé vált 9. zászlóaljban harcolt, amelybe én is oly vágyakozva akartam beállni, még megalakulása idején 1848 táján Sárospatakon. Ilyen férfiú, aki származására nézve előkelő, és mint katona egy babérkoszorúzott zászlóalj főtisztje, kinevezett őrnagy kéri a még minden érdem nélküli alvadászt. "Vigyen magával engem is, mert én is oda sietek, ahová ön - Görgey táborába -, s én nem kaphatok előfogatot, mert nem dokumentálhatom utam sürgősségét, de ön kap mindjárt mindenütt, mihelyt útlevelét felmutatja. Ha magával visz szolgálatot tesz nekem!" Hogyne fogadtam volna el útitársul, aki tapasztalatban gazdagabb, akinek vezetésre képes jártassága nekem csak előnyömre lehet a Görgey táborának feltalálásában, feladatom megoldásában! Együtt mentünk tehát, és a következő állomás Tiszaiak volt. Itt előfogatot, reggel lévén, könnyebben lehetett volna kapni, de az őrnagy csak az általam váltott fogaton maradt, ennek díját azonban fizette, s a nyugtatványt az én nevemre állítatta ki. A következő állomáson Tokajban nagy számú tisztek társaságában is ő ebédeltetett meg a fogadóban. Továbbhaladva Bodrog-keresztúron, Szerencsen is ő látott el gazdagon, nem szóval, mert mint a tettek embere beszédben igen fukar volt, de ételre-italra való kiadásban igen bőkezű. Tanáccsal is szívesen szolgált kérdéseimre, így értünk együtt utazva Miskolcra, ahol a város szélén lévő "Zöldfa" fogadóba szálltunk be. Itt tudomásunkra jutott, hogy Görgey táborával itt volt, de az itt tartózkodott seregek nem régen két irányba - Putnok és Harsány felé északnak és délnek - indultak el. Ám azt nem tudta senki sem megmondani, hogy melyik irányba ment maga Görgey. Horváth őrnagy utasított, hogy menjek Szemere Bertalanhoz megkérdezni - az akkor itt székelő felső-magyarországi kormánybiztoshoz -, mert neki tudnia kell, melyik irányba indult Görgey. Úgy is Ion! Felmentem Szemeréhez, de bizony ő sem tudott biztos feletet adni. Mégis adott azonban hasznavehető utasítást: "A Putnok felé menő sereg később indult, menjen lehető gyorsasággal ezután, mert ezt a szomszéd faluban még beérheti, s ha ennél nem lenne Görgey forduljon vissza Harsány felé, s Mezőkövesden, amely a mai masírozás végpontja feltalálja Görgeyt." Követve az utasítást utol is értem a Putnok felé indult hadsereget, de nem volt vele Görgey. Azonnal visszafordultam tehát, s a reám várakozó őrnaggyal tudattam, utam eredménytelenségéből levonva, hogy Harsánynak kell indulnunk, mert amaz irányban nem lévén, erre ment, s Mezőkövesden okvetlenül beérjük Görgeyt.

Őrnagyom jóleső érzéssel helyeselve vette tudomásul a közlést, abban a tudatban, hogy nemsokára átveheti zászlóalját, és a haza védelmére szolgáló operációban már sajátos hősiességgel résztvehet, de új és fontosabb tevékenységi körben. Amint ő kifejezte, "a neki tett nagy szívességem" biztosított engem az ő elismeréséről, s becsülésének e komoly ember azzal adott nyomatékot, hogy felszólított és meghívott engem a zászlóaljába való belépésre, felelősséget vállalván arról, hogy egy hónap alatt hadnagyi rangba léptettet elő, s Görgeynél kieszközli, hogy helyettem a sürgönyöket más futár vigye Debrecenbe. Minő kecsegtető kilátás nyílt előttem! Én azonban tekintve fiatalságomat és a tiszti ranghoz szükséges kellékekhez való gyengeségemet, hálás szívvel megköszöntem nagybecsű jóságát, de nem fogadtam el, mivel "Én jó vadász vagyok, s mint ilyen, ezért rajongok az első honvéd-vadász-ezredben reám váró hazafias kötelességek teljesítéséért, és maradok ami vagyok." - mondám. Komoly elhatározásomat igenlő helyesléssel vette tudomásul, és talán önerőmmel számotvető szerénységemet méltányolta; kezét nyújtotta azon nyilatkozattal, hogy gondoljak reá, és ha ajánlatát jobban megfontolva hozzá vágyakozom, tudassam vele. Hirtelen megfordult és örökre elváltunk. A kézfogásnál azonban valamit a markomban hagyott, azt gondoltam, hogy ez valami ajándék lehet, amelyet bizony teljesen feleslegesnek éreztem, hiszen együtt- utazásunk idején az előfogatok díjait a magáéból fizette, de az én nevemre nyugtatványoztatta; emellett előttem szokatlan gazdag úri tartásban részesített és különösen az a komoly nemes társalgás s az a tudat,