Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Szabadi István: Révész Imre (1826-1881). Napló, igehirdetések, levelezés
228 úttól visszabocsátottuk, s kölcsönös hálálkodások közt megváltunk egymástól. Most már a saját szekerünkbe fogott megmaradt két ökrünkkel haladtunk tovább Uppón, Krassón, Nagykolcson, Pettyénen, Ombodon, Pálfalván át Szatmár felé. Szatmárra azonban, hallva, hogy ott minden gyanúsnak látszó jószágot elszednek, nem mentünk be, hanem az éj leple alatt, a Szamos híd előtt elhaladva a vetésnek kerültünk. Másnap két ökrünket egy Tegze nevű magyar embernek 105 frt-ért itt eladtuk, s lófogatot fogadva, Csenger felé már gyorsan haladtunk, s így Fehérgyarmaton aznap, tehát a csata utáni hatodik napon, hazaértünk. Az ökör árán pedig Szabó Lencivel testvériesen megosztoztunk. Nekem első dolgom otthon - a szüleimmel viszonttalálkozás örömének átélvezése után - a szürke posztóból egész honvédöltönyt csináltatni, s nem is maradt az összegből semmi, bár szükséges lett volna az egész összeget készletben tartani, mert a megyei hatóság a mi vetésben eladott ökrünket a vevőtől konfiskálta, s az áráért Tegze uramat hozzánk utasította. Szabó Lenci nem költvén el a maga részletét, vissza is adhatta, de én helyettem, egyáltalán nem gazdag, szülőimnek kellett visszafizetniük, s így a honvédruha megmaradt nekem, aki azt minden lelkifurdalás nélkül viseltem is, arra várakozva, hogy mielőbb beállhatok honvédnek; pedig hát akkor kaphattam volna, ha nem is ilyen extra finomat, de állásomnak megfelelőt az államtól is. Addig is jól esett azonban a honvédlátszatban brillírozni! Meg kell itt jegyeznem, hogy a "nemes vármegye" a Dés felől hozott ilyenfajta szerzeményeket a magamfajtájú kis emberektől kérlelhetetlenül elszedte, de bizony a nagy embereknél sok volt és veszett ilyen vagy ennél jogosulatlanabb szerzemény. Én tehát a dési dicstelen csatából szomorú emlékekkel és egy szüleim terhére lett honvédruhával várakoztam tovább a dolgok olyszerű fejleményére, amely lehetővé tegye nekem is álmaim megvalósulását, honvéddé lehetésemet! Ez végre el is érkezett! A debreceni első honvéd vadászezred megalakulása A magyar hadsereg schwechati kudarca és az arra következő szomorú tény, hogy a magyar fővárost Windischgraetz elfoglalta, és a magyar kormány Debrecenbe menekült, komolyabb erőfeszítésre sarkalta a forradalom intéző férfiait. Szerencsénkre az ellenség nem zsákmányolta ki nagy előnyeit azzal, hogy egész eréllyel folytassa az előrenyomulást, s a Tiszán át Magyarország szívébe nyomuljon. Talán a hagyományos osztrák copf, talán az a tartózkodás, hogy a tél nem alkalmas táborozásra éppen a tiszta magyarok által lakott sík alföldön, legfeltehetőbben pedig azért, mert az eddigi siker által elbizakodva kezükben vélték már tartani Magyarország sorsát, s tavaszra halasztották a győzelem folytatását. Erre mutat, legalábbis a már elfoglalt területen, a kénykedv szerint gyakorolt brutalitás és a magyar kormány által felajánlott békének azzal a dplyfös "unbedingte Unterwerfung"-féle okos mérsékeltséget kizáró követeléssel való visszautasítása, mely a magyart mintegy kaudiumi járom alatt elvonulásra akarta kényszeríteni. Nem gondolva meg, hogy ezt a nemzetet az ezredéves jogéletét tönkretevő megalázkodásra, valamint a történeti múltjához való hűtlenégre bírni nem lehet, és felhasznál minden lehetőséget majd a tél folyamán, hogy egy tavasszal megindítandó hadjáratban a győzelem esélyeit magának biztosítsa, a hiányos felszereléseket kiegészítse, a hadsereg létszámát felemelje s a többi. Természetesen, ily kényszerítő körülmények között, nem lehetett a katonai emberanyagot úgy megválogatni, hogy csak legalább is 5’ 2" [5 láb és 2 hüvelyk] magasságú s tökéletesen ép legényeket vegyenek be a megalakított különféle ezredekbe, zászlóaljakba, csapatokba. Meg kellett elégedni az olyan egyénekkel is, mint én voltam, aki elbírja a puskát s lelkesedéssel pótolja a kitermettség hiányát. Van még, amikor e sorokat írom, egy élő agg ember Fehérgyarmaton, Gacsályi Lajos nyugalmazott járásbíró, nálam idősebb, akivel már a dési hadjáratban is együtt szolgáltam, mint a matolcsi század egyik alhadnagyával. E hadjárat után ő mint megyei főjegyzői írnok visszatért békés hivatásához, amikor a főjegyzői irodába, Nagykárolyba behívatott. Vele én baráti bizalmas érintkezésben voltam mindig, ismerte honvéddé lehetésem utáni olthatatlan vágyakozásomat, hívott és magával vitt Nagykárolyba, azzal a biztatással, hogy ott inkább elérhetem célom. Felajánlotta nekem a kancellárián levő szállását, s még telhetőleg kosztozásomat is a kancellárián végezhető segédkezési munkám fejében. Hogyne fogadtam volna el nagy lelkű ajánlatát, hiszen az iskolák abban az időben tudvalevőleg szüneteltek, s nem is végezhettem ott - ez idő szerint - pályámat. Ez a tevékenység pedig természetemhez tartozott. Az itt végezhető munka, ha megyei közhivatalnok nem is akartam lenni, tehát nem volt rám nézve szakszerű foglalkozás, de ismeretkörömet növelte, mindenekfelett pedig hasznosan és kellemesen szórakoztatott. Én hű és kitartó munkámmal honoráltam az ő és főjegyzője -Mosoni - jóakaratát, és így megnyerve
