Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben
195 egyébiránt mindnyájan bizonyosra vettük, hogy el fogunk esni, mert fogadást tettünk, hogy nem fogunk megszaladni az ellenség előtt és hogy lehetőleg drágán fogjuk eladni életünket a ráczoknak s ismerős bajtársak egymás között rendelkeztünk is halálunk esetére. Nezinánál Egey József (a 70-es években szatmármegyei főorvos) bajtársammal együtt éjjeli kémszolgálatra vállalkoztunk. Zászlóaljparancsnokságunk egy ráczasszonytól azt az értesülést kapta, hogy szölőskertekben egy csapat felkelő rácz ütött tanyát. Erről kellett bizonyosságot szerezni. Az adott irányt követve, a kertek eleven kerítéséhez érkeztünk s az amellett vonuló árokpart hosszában settenkedve az árokpart lejtőjén egy mélyen alvó rácz őrszemet találtunk. Fegyverét mindkét kezével magához ölelve aludt. Részeg volt. E miatt, későn vett észre bennünket s mielőtt lőhetett volna, Egey hóna alatt keresztülszurta a ráczot, én meg a fegyverét vettem magamhoz. Feladatunk sikeres megoldásának bizonyítékául a súlyosan sebesült ráczot is táborunkba segítettük, hajnalkor már a felkelő ráczok egész falká- ját összes fegyver és élelmiszerbeli fölszerelésével elfogtuk. Mi pedig a 9-ik (kassai) zászlóalj 3-ik századába leendő áthelyezésünket kértük jutalmul, mivel abban sok debreczeni ismerős diákbajtársunk szolgált... Verseczen az a felhívás lett századunkhoz intézve, hogy afféle diákos emberek, akik szeretnének tüzérekké lenni, jelentkezzenek. Öten jelentkeztünk: 3 volt debreczeni és 2 sárospataki diák. Mind az öten őszintén örültünk; mert azzal a reménnyel lettünk ágyúsokká, hogy ezentúl már nem szálanként, hanem kartácscsal, kéveszámra fogjuk irthatni a haza elleségeit. Január közepén az ágyúkkal Erdélybe vezényeltek bennünket. Itt, hat első napunk a havasokon Janku ellen voltak az egész szabadságharcz ideje alatt a legkeményebb megpróbáltatások napjai. Fedél alá nem juthattunk, mert az egymástól szórványosan távol eső oláh viskók, részben felégetve, részben szétbontva semminő védelmet se nyújthattak az éles hideg szél- és hóviharok ellen. Éheztünk, mert az ellenség kenyér-szállitmányainkat elfogdosta. Csak az oláh viskókban tekenők és kemenczékben hagyott sárga kukoricza tésztát találtunk; ilyesmit is nagyritkán, de azok is sületlenek, nyersek és hígak voltak. Az efféléket is egymás kezéből kapkodta ki az éhes honvédség. Nagy, sovány, piros és fekete sertések gazdátlanul kóboroltak és turkáltak a hóban. Csak csontjuk és bőrük volt szegényeknek. Ezeket szurkálták le honvédeink s a széthányt viskók romjaiból gyújtott tűz mellett, nem annyira sütötték, mint égették, só nélkül. Sokan eme sótalan égetett hússal próbálták enyhíteni éhségüket és sárga kukoriczalisztet ettünk. Ebből szerencsére közel 100 zsákkal találtunk Árszuján. Éjjel nem volt szabad tüzet gyújtani, mert egy párszori ilyen melegedési próba alkalmával a másik hegytetőről közénk ágyúzott az ellenség. Az éjjeleket úgy szenvedtük át, hogy egyik honvéd lefeküdt a hóra egy bokor tövéhez vagy sziladarabhoz támaszkodott ülő helyzetben s a másik körül szaladgálta azt. S mikor ezerig számlált: akkor álmából föl kellett ráznia az alvót, ami több ízben nem sikerült, mert az alatt már megfagyott. Az ekként egymásra utalt éjjeli párok aztán szerepet cseréltek Az 5 napi rettenetes táborozás alatt 3 ízben találtunk 15-20 főből álló oláh csoportokat szorosan összebújva és megfagyva. S a honvédek között az elemekkel vívott legborzasztóbb harczban egy szó panasz vagy zúgolódás se volt hallható. Vízaknánál február 4-én reggel 9 óra után mintegy 2000 honvéd, melynek zömét a 4. és 31. h. zászlóalj és a bécsi légió képezte, mintegy 3 század lovas (Mátyás-huszárok és Kresz-vértesek) és 14 ágyúval: Puchncr 24 ágyújával és 7000 gyalogságával és mintegy 7 lovas századával kellett mérkőznünk. Ennek daczára remek, pontos ágyútüzeléssel mindjárt kezdetben visszavonúlásra kényszerítettük Puchner több, mint négyszeres haderejét. A harcztéri fejlődés folytán ágyúinkkal teljesen fedetlen, veszélyes helyzetbe jutottunk; rövid néhány perez alatt egy egész ütegünket leszerelte az ellenség. Ágyúink személyzete is elhullott, az én ágyúm személyzetéből csak magam és egy ágyúskocsis jelentéktelen sérüléssel maradtunk életben. Összesen csak 6 ágyút tudtunk megmenteni. Halottakban és sebesültekben 500 harezost vesztettünk. Petőfi, Bem szeretetteljes gondoskodásából leginkább olyan megbízásokat kapott, hogy azok
