Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001)
Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben
113 „Folyvást ármányok forraltatnak” A diákság a rendkívüli körülmények miatt már májusban kérvényezte az egyházkerülettől az iskolai félév pünkösd előtti befejezését. A tanári kar egyrészt mérlegelve egyes szülők aggodalmát, akik a vészhelyzetben maguk mellett kívánták látni gyermekeiket, másrészt tapasztalva, hogy az iljúság sem szentelheti magát kellő nyugalommal a tudományoknak, támogatta a kérelmet. Eötvös József miniszter április 24-én szintén arra ösztönözte a tanárokat, mielőbb fejezzék be előadásaikat és a tanév vége előtt bocsássák el tanítványaikat. Szoboszlai Pap István a félév május 31-én történő lezárásáról döntött,128 a növendékek előző félévi érdemjegyüket kapták osztályzatul. Az ifjúság alaki kiképzése néhány hét után látványos gyorsasággal haladt, így az Egyházkerületi Közgyűlés idején, már május 10-én bemutatták a püspöknek hadi tudományukat. Szeptemberig fokozatosan világossá vált, hogy az 1848. évi XX. törvényben kifejtett jogegyenlőség az ország adott helyzetében nem valósulhat meg tökéletesen. A Helytartótanácshoz ragaszkodó katolikus püspöki kar már a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szervezésekor is az át nem ruházható főkegyúri jogra hivatkozott. A reformátusok eleinte „határtalan bizodalommal” viseltettek a törvény alkotói és az új kormány iránt. Néhány tapintatlan és improvizatív kormányzati intézkedés, illetve egyházi oldalról az évszázados sérelmekből fakadó kóros érzékenység rövid időre csökkentette a tiszántúli reformátusok lelkesedését, akik a májusi Egyházkerületi Gyűlésen még harsogó éljennel fogadták báró Eötvös József nevét.129 Nehezményezték a protestánsok, hogy a miniszter a megkérdezésük nélkül terjesztett népoktatási törvényjavaslatot a Tisztelt Ház elé. „Tolihibának” minősítették, amikor április 27- én egyházi és iskolai reform ügyében hívott össze értekezletet, hiszen ez autonómiájukat érintette volna.130 Indokolatlan szűkkeblűségnek tűnt a tiszántúli egyházkerületnek szóló miniszteri figyelmeztetés is, hogy jegyzőkönyvében a jövőben tartózkodjon a püspöki cím használatától, mert ez a titulus csak a római katolikusokat illeti meg. (Valójában a protestáns vezetőkre a kormányhivatalok részéről korábban alkalmazott szuperintendensi cím a püspökivel azonos tartalmú volt, és az azonos címhasználat önmagában nem járhatott volna semmiféle egyházpolitikai vagy egyházszervezeti módosítással.) Amikor a katolikus vallású miniszter és a minisztériumi apparátus 1848. szeptember 1-jére a hivatalos névhasználattól eltérően az „ágostai és helvét hitvallású evangéliumiak” helyett „a helvét és ágostai hitűeket” hívta tanácskozásra, a meghívottak lelkében felderengett az az időszak, amikor arra hivatkozva tiltották egyházaik evangéliumi elnevezését, hogy csupán az egyedül üdvözítő vallás képviseli az evangélium igazságát. Hasonló riadalom támadt anyagi kérdések tárgyalása során is. A protestánsok közteherviselésük arányában szerettek volna költségeik állami fedezetéből részesülni. Eközben a katolikus püspökökben joggal merült föl a kérdés, hogy mi lesz a főpapi javadalmak sorsa, ki fogja élvezni azok hasznát, ha az egyházi és iskolai szükségleteket az állam fedezi? Amikor a miniszter tudatta a protestánsokkal, hogy kérésüket csak a többi bevett felekezet érdekeinek sérelme nélkül teljesítheti, az ismerősen csengő válasz formailag teljesen azonos volt a bécsi béke sok szenvedést hozó záradékával („absque tamen praejudicio romano catolicae religionis”), amely a módszeres üldözés jogi alapja lehetett. Az államegyház képviselői számára ugyanis a protestánsok puszta léte is megkérdőjelezhető volt.131 Az eddig említett apró-cseprő kellemetlenségektől eltérően egyházi körökben kedvező hatása volt viszont Eötvös József szeptember 5-i rendeletének, amelyben arra szólította az egyházközségek népét, hogy a tizedváltság rendezéséig lelkészeik és tanítóik korábbi jövedelmét maradéktalanul fizessék meg.132 A háborús események azonban valóban lehetetlenné tették a XX. törvény elveinek valóra váltását. A hatalmas változások hevében végre napirendre került a református egyház belső átalakítása is. Jóllehet már több mint száz évvel korábban általánossá vált a világi urak szerepvállalása egyházi ügyek intézésében, Magyarországon csak elvétve mutatkoztak kálvini típusú presbitériumok, melyeket gyülekezetek, egyháztagok titkos szavazással választottak. A református községekben és városokban a reformkorban általában az elöljáróság alkotta a Consistorium néven jegyzett egyháztanácsot, amely testület valamely tagjának elhalálozása esetén gyakran alkalmazta az „önkiegészítés” módszerét. Az 1848. 128 TtREL Tanárkari Jegyzőkönyv. 1848. május. 1602. szám. 129 Zoványi Jenő: i. m. 110. 130 Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyháztörténete. Budapest, 1907. 671. 131 Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet. Debrecen, 1973. 63. 132 A papság anyagi helyzetének rendezésére már májusban figyelmet fordított a minisztérium. L. Forrásgyűjtemény 10., ill. Zsilinszky Mihály: i. m. 1907. 673._____________________________________________________________________________________________
