Hajdú-Bihari kéziratos térképek - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 18. (Debrecen, 1982)

TANULMÁNYOK - Mesterházy Károly: Hajdú-Bihar megye területének kora Árpád-kori településtörténeti vázlata.

A táj kora Árpád-kori arculata A kora Árpád-kori településviszonyokat nagyobbrészt a külső környezet határozta meg. Állandó falvak csak olyan területen jöhettek létre, melyeket nem fenyegetett az évenkénti elárasztás. A X—XI. századi természeti környezetre csupán a későbbi forrásokból következtethetünk. A folyószabályozás előtti viszonyokra meglehetősen biztosan következtethetünk a XIII—XV. századi határjárásokból, a XVIII—XIX. századi kéziratos térképekből. Az erdőkre vonatkozóan viszont nagyobb kritikával kell eljárnunk, mert a XVII—XVIII. századi erdők helyén egykor akár falvak is állhattak, amint azt Ártánd egyik kéziratos térképe alapján tudjuk (BmT 31). A terület fő vizei a Tisza, a Hortobágy, a Berettyó és a Körösök. Ezeken kívül számos kisebb-nagyobb vízfolyás (Tócó, Kék-Kálló, Ölyvös, Árkus, Kösély, Kadarcs) tagolta és öntözte, mocsarakkal és lapályokkal tarkítva a tájat. A Tisza ártere a kanyarokat nem számítva is sok km szélességben kísérte a változó medret. Északon egészen a Hajdúdorogról Tokajra menő útig terjedt az ártér, amint ez ma is látszik. E vonaltól DNy felé Tedej mellett húzódott az árvizek határa. Büd és Szentmihály, a mai Tiszavasvári elődei az ártér szigetein települtek meg. Polgár és Szentmargita mellett a folyóparthoz közelebb húzódott a megtelepülésre alkalmas hátság, de Szentmargita alatt újra akadálytalanul nyomulhatott a Hortobágy felé az ár.

4 Itt a Tisza bal partján kisebb-nagyobb ágak alakultak (pl. Folyás, Selypes és Szandalék ér), és a mélyebben fekvő részeken kisebb tavacskák (Királytava, Paptava, Lé-tava stb). Tiszacsege is szigetként ült meg a Tisza egy nagyobb kanyarulatának külső oldalán, és mindenfelé mélyebb rétek ún. fenekek és vizek vették körül (Inta vize, Igei vize, Szil ere, Sebes ér, Határfenék, Lapos fenék, Lapos fok, Sárhántó).

5 Lejjebb egészen az ohati földvárig áradt szabadon a Tisza, Egyek pedig a folyóból^ kiszakadt vizek szigetein települt meg (Bodajcs ere-Bodajcs oldal). Egyektől É-ra feküdt a révjéről híres Dorogma, melyről Anonymus is megemlékezett. Egyektől D-re újra mélyfekvésű legelők és vízállások terülnek el egészen az Árkusig (Csattag, Halas réttye: 1. 1760: Tiszafüred és Debrecen határa, DvT 16.). A falvak Tiszadobtól kezdve Egyekig a Tisza árterének peremén, ill. a terület magaslatain települtek meg. Tiszadob és Tiszavasvári között húzódott ez a meg-megszakadó hátság dél felé, melyet keletről az Árkus és a Hortobágy ártere határolt. A Hortobágy széles ártere az év nagy részében vízzel borított volt, mint azt Borsy Zoltánnak a régi térképek és helyszíni fúrópróbák alapján elkészített talajtani térképe is igazolja (e térkép a honfoglalás kori lelőhelyek és az egykori természeti környezet vizsgálatához készült). Az Árkus és a Hortobágy vizének középső folyását, a Mátát és távolabbi környékét bemutató korai kéziratos térképek is jó tájékoztatást adnak a terület vízrajzáról (pl. 1785: DvT 65.). A Hortobágy árterének keleti szegélye Balmazújváros és Nádudvar nyugati oldalán húzódott és Kaba északi szélén kelet felé fordulva a Sárrét világához csatlakozott. De ettől keletre is találunk vízállásos területeket, főleg a Kadarcs mentén, melynek kanyarulataiban találjuk a Vajda laposát és mellette a Nagy Fertőt (Elep és környéke, 1819: DvT 416.). E laposok jó részén ma halastavakat találunk. A terület nyugati részének vízgazdagságára jellemző, hogy árvizek idején Nádudvarig csónakon is el lehetett jutni a Tiszáról. A megye déli részére a Sárrét terjedt ki. Már a Nádudvar—Kaba-^ Derecske—Konyár vonaltól délre kezdődött az időszakosan vízborította területek széles sávja, lejjebb pedig az igazi Sárrét világa kezdődött. Itt valóban