„...Munkát, szellemet, észt...” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 17. (Debrecen, 1981)

TAAR FERENC: Egy népművelő visszanéz — Gondolatok és emlékek a Hajdú-Bihar megyei iskolán kívüli népművelésről (1945—1956)

A tanácsok — népünk új típusú államhatalmi és államigazgatási szervei — előtt gigászi feladatok tornyosultak. Egyszerre, egy időben kellett elsajátítaniuk az államigazgatásnak — a régi közigazgatástól eltérő — feladatait, munkamódszereit, miközben helyt is kellett állniuk a gazdasági-társadalmi fő feladatok megvalósításáért folyó küzdelem első vonalában. Minden a munka, a termelés frontján dőlt el, ide összpontosult az anyagi és szellemi erő. A párt meghirdette az első ötéves tervet (1950—1954). Az erős ipari — nehézipari! — bázis kiépítése létfontosságú volt az iparilag elmaradott ország számára. Ez viszont föltételezte a megfelelő nyersanyag- és élelmiszer-ellátás, a minden korábbinál nagyobb mennyiségű mezőgazdasági termelés biztosítását. A mezőgazdaságra viszont ekkor még az egyéni gazdálkodási forma volt a jellemző, amelynek „kézben tartása", tervezése, termelésének irányítása, megtermelt javainak begyűjtése oly nehéz, lassú és bizonytalan eredményű volt a dolog természetéből adódóan, hogy a türelmetlenség végül is megszülte azokat a módszereket, amelyek súlyos politikai hibák, embertelenségek elkövetéséhez vezettek. Az ipari beruházások és az ipari termelés erőltetett — majd irreálisan felgyorsított — fejlesztését törvényszerűen követte a mezőgazdaságban folyó termelés erőszakos, erőltetett — gyakran teljesen ésszerűtlen, tudománytalan, káros — fokozása, a begyűjtések kíméletlen végrehajtása, az adóprés működtetése, s nem utolsósorban a termelőszövetkezetek létrehozásának erőltetése, sok esetben megalapozatlan, elsietett létrehozása. Az eredmény: a parasztok kiábrándulva, elkeseredve tömegesen hagyták el földjeiket és az iparban kerestek megélhetést. Emiatt a mezőgazdasági termelés nem növekedett a kívánt mértékben, sőt: visszaesett. A még gyönge, fejletlen és korszerűtlen eszközökkel dolgozó szövetkezetek többsége képtelen volt pótolni a kiesést. Az előállt helyzetben növekedtek a társadalmi feszültségek. Ezek teljes mélységben történő elemzése és következményeik taglalása ugyancsak meghaladja a kis tanulmány lehetőségeit. Építenem kell itt is azok emlékeire, akik e korszakot már érett fővel élték át, tehát ismerik az okokat és a következményeket . Mindig haraggal tölt el, ha erről az időszakról — beleértve az akkori népművelési munkát is — csak sommásan elítélő, elmarasztaló vélekedést hallok. Az ilyen álláspont nélkülözi ugyanis a tények, a valóság ismeretét, tehát az igazságot. Egy pillanatig sem állítom, hogy a kulturális életben — éppúgy, mint akkori életünk más területein is — nem történtek hibák, tévedések, torzulások, s azok nyomán kisebb vagy nagyobb károk, politikai veszteségek, jóvátehetetlen lelki sérülések. De azt állítani, hogy csakis az ilyen negatívumok voltak a szóban forgó korszak szellemi, kulturális, népművelési életének meghatározói, mindent tévútra futtató, hibát hibára halmozó fő vonásai: irreális, tudománytalan, a valóságnak meg nem felelő álláspont. Abban az időben is vörös fonalként húzódott végig a népművelés egész pártirányításán a társadalmi méretű tanulásra, művelődésre, szellemi fölemelkedésre és „honfoglalásra" való törekvés. Amikor a párt az ellenforradalom után megfogalmazta a súlyos helyzetből való kivezető út fel-