„Ha majd a szellem napvilága…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 13. (Debrecen, 1979)
Dokumentumok - I. Az iskolán kívüli népművelés szervezete és általános helyzete
alkotása: Csokonai márvány mellszobra. A másik a magyar műtörténet büszkeségének, Izsó Miklósnak legszebb alkotása: az egyháztéri Csokonai-szobor. Erre a szoborra méltán büszkék lehetünk. Minden ízében sikerült, pompás magyar alkotás. Tűz és lendület van benne, párosulva erővel és méltósággal s a plasztikai kifejezés tökéletes tisztaságával. Csupán elhelyezése hiányos. Úgynevezett „frontális" szobor lévén, közvetlen háta mögött zöld lombhátteret kívánna, ez azonban hiányzik, s így hatása nem oly zavartalanul tökéletes, mintha a neki megfelelő keretet is megkapná. Többi szobraink, a Kossuth-szobor, a Bocskai-szobor (a fővárosi Köröndön álló mása) és a Füvészkertben levő Diószegi—Fazekas emlék szintén sikerült alkotások, de ezzel aztán ki is merült a sorozat. Azt természetesen soha sem fogjuk elérhetni, hogy Debrecen közönsége úgy gyönyörködhessék művészi szobrokban, mint például a római utca népe, hol a rongyos utcagyerkőcök is pl. a Fontana Trevi csudás szépségű szoboralakjai között kergetőznek, vagy Paris sétálói, akik a Palais Luxembourg, a Trocadero, vagy a Parc Monceaus árnyas útjain lépten-nyomon a francia szobrászművészet legszebb remekeiben gyönyörködhetnek. Arra azonban törekedhetünk, hogy köztereink idők folytán szoborművekkel népesüljenek s legfőképpen, hogy ezek a szobrok valóban értékes műalkotások legyenek. S itt szép tere nyílik a városi közigazgatás egy eddig nem nagy munkásságot kifejtett szervének, a „szépítészeti bizottságnak". Ha majd a háború végével a békés kultúrmunka újból megkezdődik, ennek a bizottságnak munkálkodására nagy szükség lesz, mert igen kívánatos volna, ha városunk tovább fejlődése nem ötletszerűleg, hanem céltudatosan megállapított terv szerint, az aestheticai szempontoknak állandó szem előtt tartásával történnék. A képzőművészetek között mégis talán leginkább hamupipőke szerepre van kárhoztatva a képírás. Szomorú dolog, de így van, hogy a debreceni egyetem ifjúsága, mely az aestheticával, mint tudománnyal foglalkozik, egyáltalán nem juthat hozzá Debrecenben, hogy eredeti műalkotásokon szemlélhesse azt, amit professzorai előadásaiból elméletileg megtanult. Debrecennek nincsen képtára. E részben nagyon el vagyunk maradva, még vidéki relációban is. Hogy mást ne említsek, még Békés-Csabának is, mely nem is város, csak nagyközség, meg van a maga értékes képgyűjteménye. Csinos, tiszta dór stílű épületben elhelyezett olyan képtára van, amelyre méltán büszke lehet. Társadalmunknak van ugyan egy szervezete, a Műpártoló egyesület, mely odaadó munkálkodással igyekszik képkiállítások rendezésével segíteni valamennyire ezen a hiányosságon. Ezek a pár hétig tartó tárlatok kétségtelenül jótékony hatással vannak közönségünk műízlésének fejlesztésére. De hatásuk csak időleges, rövid pár hétre terjedő. Amellett kizárólag a mai kor magyar fes-