„Ha majd a szellem napvilága…” - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 13. (Debrecen, 1979)

Dokumentumok - IV. Művészeti nevelés

helyén megjelenik két alak. Olyan híven, hogy az elámult szem nem hisz, hogy azok nem élő emberek. Komikus jelenetek következnek, a mik alatt az ember halálra kacagja magát, az egyik még be sem vésődött az emlékébe, már jön a másik, élénken, tisztán, mint a derült álom képei. Néha úgy tűnik fel, mintha oda akarnának rohanni a szereplők a nézők közé. A közönség nem hiszi, hogy mindez csak kép; hangos tapsokkal jutalmazza — vájjon kit? A Pathé testvérek párisi eleven s rendkívül sikerült képeit. Még permetezik az édes zene, félhomály borul vékony árnyként a teremre, midőn, mintegy varázsütésre, egyszerre világos lesz, hogy jobban halljuk a manager (intéző, rendező, angol szó) harsány szavát, amely arra figyelmeztet, hogy új darab következik. Egy pillanat alatt homályba a terem, s egy csodás, káprázatos látomány tárul elénk, amely felülmúlja a legmerészebb képzeletet, a legfantasztikusabb álmot. Soha ilyet el nem képzeltem. Most tűztenger himbál előttünk, amelyből csodaszörnyek szikráznak ki s eltűnnek, mint egy álom. Egyik látomány csodálatosabb, mint a másik. Nem hiszem el, hogy a földön vagyok. Valaki megbabonázott és átemelt a légbe, egy ismeretlen világba, ahol narancs, ibolyaszínű, bíbor felhőkön átlátszó, gomolygó gázhullámokon ördögök, tündérek himbálnak, csodás légi növényzet tárja ezer karját. Ezt leírni nem lehet, — csak látni. Csupán a tapsok juttatják eszünkbe, hogy a túlvilág helyett a földön vagyunk. Az ember kételkedve dörzsöli a szemeit, midőn a manager arra figyelmeztet, hogy új darab jön. Csobog a tenger s egy óriás hajót himbál. Egy igen érdekes történetnek képei villannak el gyorsan a szem előtt amely még fel sem ocsúdik bámulatából, máris új szinte megfoghatatlan jelenetek jönnek. Egyik bámulatból a másikba esünk, mint egy gyors, rohamos álomban. A rejtelmes budoár! Mennyire csodás és megfoghatatlan! Kinek volna ily merész képzelete? A zene egyre szitál lassan, lágyan, hogy teljesen elfeledi az ember, hogy most Böszörményben van. Most a Themse hullámzik előttünk. A sejtő fül hallani véli a hullámok csapkodását. Ott van a híres London-bridge, s eszeveszetten vágtatnak a csónakok. Az oxfordi és cambridgei egyetem versenyez az evezésben. Az embernek kedve jőne odakiáltani az elmaradónak. Előre! még egy kis erőfeszítés! Új kép. A sziklás tengerpart. Valahol a bretagnei gránitöblökben lehet ez. Idegeink a végsőig vannak feszítve az érdeklődéstől. Most ismét egy roppant nevettető darab jön. Hangzik a taps s elnyomja a zene (a kis Jónás) finom gyengéd hullámzatát. Ismét más kép. Caran d'Ache-ra emlékeztető merész, e rendkívül kedves bohóság. A nevetés megrázza a gerincünket, de ülünk tovább, felhúzott figyelemmel. Egy még nevettetőbb, szökési mívelet jön. Rohanás, kergetés, át mulatságosnál, mulatságosabb jeleneteken. Egyszerre berobog a vonat. A lélegzet eláll. A vonat mintha berobogna a néző térre s szinte lezsibbaszt a dübörgése, de nem. Hála Istennek, elment. Senkinek se lett baja, sőt nevettünk tovább, mert új darab következik, vastag, majdnem meg fogható komikummal. A nevetést azonban gyorsan elnyomja egy rémes kép az orosz forradalomból.