Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Debrecen demográfiai arculata
Egy másik összesítés arról tájékoztat, hogy 1820-1840 között bizonyos években milyen arányban oszlott meg az adó összege és hogy a leggazdagabbak között miként differenciálódtak a különféle foglalkozások. Az I. csoportot az árkon belüliek, a II. csoportot az árkon kívüliek részére tartván fenn, a megoszlás megállapítható. 366 A váúosi lakosság mozgásának, a lélekszám változásának adatai - mint már említettük - csak megközelíthetőleg deríthetők fel. Az kétségtelen, hogy Debrecen felszívó hatást gyakorolt a környékre, a falvak jobbágyságára, hiszen a városba történt jobbágy szökéseknek sok okleveles emléke van, amellett a Debrecen számára adományozott királyi kiváltságlevelek között több olyan is található, amely kifejezetten megtiltja a vármegyéknek, hogy a szökött jobbágyokat a várostól visszakövetelhessék. Ezeken túlmenően Korvin János, mint a város földesura, több alkalommal adómentességet biztosított azok számára, akik a Debrecen város területén elhagyott Szent Lászlófalván, az ottani egyház környékén az üres telkekre házat építenek, vagy a régebbi, de rongált házakat helyreállítják. 367 Nagyobb hullámban költöztek Debrecenbe a török hódoltság első évtizedeiben; a bizonytalan sorsuk elől menekülő jobbágyok az alkalmazkodó politikát folytató város területén még a török támadások elől is oltalomhoz jutottak. Szepes, Macs, Ebes, Hegyes, Bánk, Haláp telkei valószínűleg a XVI. század végén váltak elhagyatottá, hogy újból majd csak két évszázad múlva népesüljenek be. A XVIII. század első felében ugyanis nagyobb arányú vándormozgalom indult meg az országban, miután az északnyugati és északi vármegyék túlnépesedetté, az alföldiek pedig a törökök pusztításai folytán elnéptelenedett területekké váltak. így Szabolcs, Bihar, Békés vármegyék falvait vagy puszta telkeit is elárasztották, s megindult a küzdelem az üres földek birtoklásáért. 368 Debrecenbe is igyekeztek sokan beköltözködni, s ha a város árkain belül már nem telepedhettek meg, legalább az árkon kívül törekedtek házhelyhez s ezzel otthonhoz, munkához jutni. 369 A kívülről eredő népszaporulathoz hozzájárult a természetes szaporodás is. Sajnos, a legfontosabb források, az anyakönyvi feljegyzések nem minden évből vannak meg, pedig a népesség alakulása ezekből megállapítható volna akár a XVIII. századra bíró érvénnyel is. A családi szorzószámok megállapítása is bizonytalan, főként városban, ezért egy-egy összeírt családfő által eltartott családtagok végösszegének kiszámítása következetesen nem oldható meg. Varga János országosan a hazátlan zsellérek családtagjait háromban állapítja meg; a jobbágyok esetében viszont öt főt tart indokoltnak. 370 Talán túlzás nélkül támaszkodhatunk az ő megállapításaira a debreceni taxások esetében - akiket a hatóság zsellérekként, inquilinusok címen tartott nyilván -, de a belvárosi lakosoknál már egészen más körülmények uralkodtak, mint a jobbágyoknál. 371 A városi és falusi népesség arányaként Dávid Zoltán „gondos mérlegelés után" 13,5 százalékot számított 1785-ben, ami nyilvánvalóan több, mint az eddigi számítások eredménye. 372 De ebből az arányból Debrecen nyilván kiesett, mert a nagy pusztákon lényegében alig volt népesség. Ez a helyzet a feudalizmus egész időszakában fennmaradt, sőt az 1850/1860-as években a „Nagykunság és Debrecen határa az Alföldön viszonylag a legnéptelenebb terület. Debrecen határa 1869-ben 956 km 2 , viszont népsűrűsége 48 fő," a Nagykunságé 883 km 2 , népsűrűsége 44 fő. Az országos átlag 52 fő volna, de Debrecen ettől messze elmaradt. Csak a kapitalizmus impe-
