Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)
I. FEJEZET. Település, városfejlesztés - Közvilágítás, víz- és csatornaépítés
Imre úr által vegytani vizsgálat alá vétetvén, a piaci kút vizénél mind mosásra, főzésre, mind italra alkalmatosabbnak találtatott, ... a Piacz-utcai artézi kút vizénél jobb". A tanács a jelentés után a földrétegek vizsgálatát rendelte el a tapasztalatok felhasználhatása végett. Kraut József kútmester pedig arról számolt be, hogy a péterfiai kúthoz megrendelendő volna „egy őrlőit vaskerék és ahhoz kívántató cső és egyéb eszközök", a Csapó utcaihoz hasonlóak. Mindezeket a dernői vashámorban kell megrendelni. 142 Végül a Csapó utcai kút is elkészülhetett, hosszas kísérletezés után, s a tanács 1845. december 29-én örömmel tudomásul vette, hogy „a kútfúrás tökéletességre ment", 22,5 ölnyi mélységben jó vizet találtak. 143 De mindezeken kívül 1846. március 11-én a Nagy Hatvan utcán új kútfúrást rendeltek el, amelynek költségeihez a lakosság hozzájárult 452 forint összeggel, míg Molnár Jánosné végrendeletileg hagyományozott e célra 250 forintot. A többit a tanács fedezte. 144 A már meglevő kutak felügyeletére a tanács az udvari kamara 1847. január 13-án kelt engedélye alapján Kállai József „jelenlegi kútfúrót" alkalmazta évi 250 forint fizetéssel, valamint failletménnyel, amelyekből levonta az eszközrongálás költségeit. 145 Mindezekből megállapíthatjuk, hogy nagy erőfeszítéseket tett a tanács a jó ivóvíz biztosítására, s mily nagy nehézségeket okozott a felhasználásra kerülő anyag rosszabb minősége, valamint a szakemberhiány és sokszor a megbízhatatlanság. Az ivóvízről való gondoskodáson kívül a városnak egyik súlyos tehertételét a szennyvíz elvezetése jelentette. Ennek a problémának a megoldása összefüggésben állt az úthálózattal, az építkezések rendszertelenségével, a talajviszonyokkal, a lakosság hozzáállásának és helytelen szemléletének nehézségeivel, a rossz értelmű takarékossággal, de nem utolsósorban a városi pénztár hiányaival, állandó zavaraival. Hosszú évtizedek teltek el, amíg ebben a kérdésben megfelelő eredményt érhettek el, de valójában a feudális korban nem sikerült befejezett állapotot teremteni, bármennyire kívánatos volt és akármily erőfeszítéseket tettek elsősorban maguk a várost „zaklató" királyi biztosok, akár a lakosság urbanizációra vágyó haladó csoportjai. A szennyvíz elvezetésének nagyon is közérdekű gondolata a XVIII. században még fel sem vetődött; a fekália eltávolítása a legegyszerűbb módszerekkel és kézi erővel történt. De a szennyvízzel kapcsolatban nemcsak erről volt szó, hanem arról is, hogy áradások, vízömlések esetén az utcákat elárasztotta az egészségtelen, fertőzést okozó víztömeg, amely önmagától nyilván nem távolodott el. Az udvarokból és a házak előtti térségből áramlott a szennyezett víz, amit a tanács már korán igyekezett meggátolni, de alapjában véve sikertelenül. 1714-ben elrendelte, hogy a tizedek kötelesek a maguk gátjait, sáncait elkészíttetni, 141 ' s legalább ezzel megakadályozni az udvarból áramló víz kitörését az utcákra. Maga a pallórendszer is összefüggött az utcák járhatatlanságával és nagyobb esőzések idején mutatkozó szennyeződésével. A csapadékvízzel keveredő szennyvíz kibírhatatlan bűzt árasztott, amit a más városokban is tapasztalatokat szerzett személyek többször kifogás tárgyává tettek.
