Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A városi képviseleti rendszer

hatók meg a tanácsi jegyzőkönyvekben a legkisebb ügyre vonatkozó határozatok, legalábbis a XVIII. század végéig. Ezért a munkamódszerért nevezték sokszor a szenátust „magisztrátusnak", holott a kettő nem volt azonos, mert az utóbbi a tisztségviselők hatósági hatállyal intézkedő tevékenységére utal. A szenátus fogalmát a magisztrátus kifejezés főként az 1830-as években váltotta fel, s ez a névváltozás a funkciók jelentésváltozásával szorosan összefügg. Ettől az időtől ugyanis egyre inkább a főjegyzői hivatalban futnak össze az ügyiratok és az egyes tanácsnokoknak joguk lesz önálló határozathozatalra, s ily módon a szenátus testületi döntése megkerülhető. A reformkorban magának a referensnek kellett intézkednie, s a kérvényezőkkel elsősorban ő állt kapcsolatban. Megváltozott a munkamódszer, s a köztudatban háttérbe szorult a „tanács" mint testület, s előtérbe került a „magisztrátus", tehát a hivatal s azzal a hivatalnokok jogköre. Sok esetben „kormányzó testületnek" is hívták a tanácsot, illetve a végrehajtó apparátust.

82 A szenátus tagjai a szenátori rendhez (ordo senatoria) tartozó személyek voltak, akiket 1693 előtt esküdteknek (iurati), attól kezdve pedig tanácsnokoknak (senatores) neveztek. Bármilyen vezető tisztséget viseltek és ennek a tisztségnek bármi volt is az elnevezése, például városkapitány, mezei rendőrkapitány stb., rangjukat és kötelezettségeiket a szenátori funkció határozta meg. Mint tanácsnokok alá voltak vetve magának a tanácsnak, utasításaikat attól kapták vagy olyan személytől, akit a tanács az utasítás kiadásának jogával felruházott. Mint hivatali ügyintéző rendszerint a főjegyző írta alá az írásos utasításokat bármelyik tanácsnok számára, holott a főjegyző nem tartozott a szenátori rendbe, de összefogta a hivatal ügyeit. A tanács ügyrendjét többször írásos utasítások szabályozták, de éppen murvájának sokrétűsége miatt mindent nem lehetett rendszerbe foglalni. Ezér alakult a tanácsi munka legtöbb esetben spontánul, a helyzethez igazodó. Erre legjobban az a jelentés nyújt tájékoztatást, amelyet a királyi biztcnak terjesztett fel a főbíró 1845. október 15-én, elmondva, hogy már 1815ben és 1839-ben megkísérelték a tanácsi munkát bizonyos keretek közé szoriani, de „ezen rendeletek foganatba tökéletesen sohase mentek, s gyakorltban most sincsenek. Ugyanis mind a közigazgatási, mind a. törvénykezá, úgy szinte az árvái és gazdasági tárgyalások a jelenlegi országos rendszenil fogva kirekesztőleg és felelősség mellett a tanácsot illetvén", a sok ügyiiatt nemcsak négyszer, hanem csaknem mindennap ülésezik.

83 Ibbször törekedtek a testület elé került ügyeknek reszortok szerinti felosasára, de a feudalizmus idején ennek megvalósítására következetesen nem lrült sor. Semsey Jób királyi biztos 1830. május 18-án javasolta, hogy „a taískozás alá eső tárgyaknak a felvétele rendesen osztódjon fel mind a tanác$>zásban részt vevő tagokra, mind pedig az időre nézve", ezért „fel kell átani egy olyan rendet, mely kinek-kinek a hivatalos foglalatosságát megharozza és a hivatalos dolgokba való tanátskozásoknak a folyamat ját előmoitja".

84 De ez a javaslat csak annyiban valósult meg, hogy a végleges iités előtt a tanács nagyobb ügyekben a kérdést kivizsgáló bizottságot osztott, amivel meghosszabbította a végleges elintézést. A mátus tagjai közül a legtöbben elvégezték az egyetemet vagy a kollégiumrjiskolát; az a nézet, hogy a céhek atyamesterei álltak a tanácsi hatalonlőterében, debreceni vonatkozásban tévesnek bizonyult, mert százalékosialig lehet kimutatni céhmestereket a városi hatalom első testüle-