Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

III. FEJEZET. A politikai és igazgatási szervezet - A városi képviseleti rendszer

Fentebb említettük, hogy az önkormányzat legfőbb szerve elvben a közgyűlés volt. Az „elvben" kifejezést azért hangsúlyozzuk, mert a vármegyei önkormányzattal szemben a városi közgyűlésnek gyakorlati szerepe alig volt és tekintélye is elmaradt a vármegyei közgyűlésétől. A vármegyében a közgyűlés kifejezetten a birtokosok, a nemesek tanácskozási fóruma volt, szava és hitele mindenkor érvényesült a választott tisztviselővel, az alispánnal szemben. A közgyűlés elnöke pedig nem az alispán, hanem a kormányt képviselő főispán lévén, már személyében is magasabb fokú hatóságot juttatott kifejezésre, mint a városi közgyűlés. A városi közgyűlést esetenként hívták össze elsősorban gazdasági ügyek megtárgyalására a várost érintő gazdasági kérdésekben. A reformkor előtt a tanács ritkán hívott össze közgyűlést, inkább azt a gyakorlatot folytatta, hogy a választott hites közönség „magános ülésen" tárgyalja meg a szükséges tennivalókat és a tárgyalás eredményét a néptribun közvetítésével jelentse be a szenátusnak. De az 1830-as évektől kezdve a választott hites közönség egyre sürgetőbben követelte a közgyűlések mind gyakoribb összehívását. A „magános ülésen" ugyanis a nagytanács tagjai csak egymás között vitatkoztak, véleményüket vagy elfogadták, vagy elutasították, de a közgyűlésen nyílt fórumon tágabb körű vitára volt lehetőség. A gyakoriságon túlmenően 1844. augusztus 3-án a nagytanács magános ülésén azt is kérték, hogy a közgyűlés több napon át tartson, ha arra szükség van; ugyanakkor javasolták, hogy a megtárgyalt ügyeket jegyzőkönyvileg hitelesítsék, a közgyűlésen tehát nem a szenátorok álláspontjának kell érvényesülnie, hanem a két testület véleményének és ezt a nagytanácsi tagok aláírásukkal is hitelesítik. A nagytanács tagjai kifogásolták, hogy a közgyűlési határozatok „több ideig ki sem adatnak s annálfogva végezetlen maradnak, ami a közigazgatásra nézve káros".

61 Ezt az álláspontot erőteljesen képviselte Kovács Lajos néptribun a szenátus 1844. augusztus 6-i ülésén, amikor előadta, hogy „a közgyűlési tárgyak halomra növekedésének oka részint az, hogy közgyűlések ritkán tartatnak", részint, hogy akkor is csak egy napig. Szükséges, hogy „míg a törvénykezési dolgoknak a beligazgatási tárgyaktóli különválasztása által a közgyűlés tárgyai elkülönítve nem lesznek", több napon át tanácskozzanak. A szenátus úgy határozott, hogy „addig is, míg a tárgyelkülönítő választmány munkálatát bevégezné", többször kell közgyűlést tartani.

62 De a helyzet nem vált kedvezőbbé, a szenátus a továbbiakban is ritkán hívott össze közgyűlést. 1845. szeptember 27-én Uhrinyi Pál esküdt állapította meg, hogy „sok üdvös indítványok kivitele fennakad amiatt, hogy az azok megvizsgálására kirendelt választmányok munkálataikat annak idejében be nem adják, vagy ha beadják is, azokat a közgyűlésnek ritkán tartása miatt rendesen kellő időben tárgyalni nem lehet", ezért javasolja, hogy a választmányok jelentése előtt sohase intézkedjen a tanács és sürgesse a jelentéseket

63 A közgyűléseket a szenátus inkább „bólogató", hozzájáruló célzattal hívta össze, viszont a nagytanács tagjai, a választott hites közönség azt szerették volna, ha ténylegesen beleszólhattak volna a kérdések elintézésének mikéntjébe. Várospolitikai, városrendezési, a jövedelem elosztását érintő kérdésekben való döntésre mindenképpen a közgyűlés lett volna illetékes, és erre a felsőbb állami szervek is felhívták a szenátus figyelmét. Ennek ellenére az ügyek intézésében nem ez a rendszer érvényesült. Egy esetben azon-