Komoróczy György: A reformkori Debrecen - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 6. (Debrecen, 1974)

II. FEJEZET. A társadalomi gazdálkodási rendje - A külsősori taxások

amit a belső városi polgárok az esztendőt által náluk szállást tartó béres lakóktól... nehezen és sokszor még perrel vehetnek be".

543 A hóstátiak foglalkozási megoszlása eltérő volt. 1826. február 22-én megállapították, hogy „vannak mesteremberek, spekulánsok, eczet s más natúr álékat árulók, akik az általok készített mesterségbeli mi veiket" hetivásáron értékesítik. „Nyereségre beszedett javaikat mind benn a városon, mind kívül szabadon eladhatják."

544 Egy év megoszlását a kimutatás közli. A foglalkozások megosztottságára jellemző, hogy a hóstátiak között találkozunk a legtöbb önálló keresetű asszonnyal; a „kopasztók, kenyérsütők, kufárok (kofák), fonogatók, bélesek (bélessütők), zsemlyések" stb. legnagyobb része közülük került ki a reformkor idején. De az új soriak között találhatók meg azok is, akik napszámmal keresték kenyerüket, függetlenül attól, hogy taxás minőségben a város részére kellett robotolniuk. A munka nélküli tömegek településbázisa az újsor s azon belül is a kelet felé húzódó zóna volt. Ezeknek, az alkalmi munkát Debrecenben kereső személyeknek, legnagyobb része a vándormunkásokböl, a földbirtokokról kiszorult zsellérekből került ki; bármilyen volt a munkakereslet Debrecenben időszakosan, ezeknek a napszámból élőknek sokszor kellett verejtékezniük a megélhetésért. Ez a folyamat a feudalizmusban bontakozott ki, majd tetőzését a kapitalizmus idején érte el.

545 A közvetlen termelők, közöttük a kézműiparosok egy része is, mint a legények helyzetének ismertetésénél láttuk, már régen nem rendelkezett semmiféle termelő- vagy akár munkaeszközzel, ezek kénytelenek voltak a nagyobb városokban meghúzódni, hogy legalább életvitelük minimumát biztosíthassák. A faluból városba menekülők vagy a város peremén meghúzódok számára legalább a remény, az időszaki munkalehetőség jelentett valamilyen átmeneti biztonságot, s ezt használták ki Debrecen legszegényebb rétegei, a napszámosok. 1827-ben jelentették a tanácsnak, hogy Máramaros vm.-ből, Erdélyből több éhező család került még 1816-ban Debrecen külvárosaiba, akik a jelentés évében is itt tartózkodtak és sokan közülük koldulásból éltek. Egyedül „az nyomorult oláhoknak tartására" indított gyűjtés során 945 vFt-ot osztott ki a tanács. A vándorlók összeírását 1817. május 28-án egyszer már elrendelték, majd arról intézkedtek, hogy szekereken Berettyóújfaluba kell szállítani a románokat, míg másokat más helyekre. Mindezek „rongyosok, éjjel vendégfogadóknál lévő zeg-zugban, sőt a hidak alatt is (utcai pallóhidakra kell gondolnunk, K. Gy.) .. . szánakozásra méltó állapotban vannak, nappal pedig a könyörülő szíveket ostromolják".

546 " ... Előfordult, hogy elszegényedett nemesemberek is ide vándorolva próbáltak kenyérhez jutni. Egy ilyet fogtak el 1827-ben, majd nemesi jogállásának kivizsgálása nélkül 30 pálca büntetés után átadták a szolgabírónak, mert Berettyó szentmártonban lakott. Mindezeket a személyeket a tanács szerette „dologkerülőknek" nevezni és munkába fogni, viszont munkaalkalmat nem mindenkor találtak. 1829. december 24-én előírta, hogy „mindenki köteles évi munkát vállalni", függetlenül attól, hogy adódik-e.

547 Különösen nagy szegénység lett úrrá 1831-ben, a kolera évében. Már a betegség kirobbanása előtt többen „éhségben szenvedtek"; július 20-án pedig a városi ügyész perbe fogott több személyt, mert „a piaczon minden munka, foglalatosság nélkül töltik az időt"; az Aranybika előtt - az első „emberpiac" - 29 személy várt munkára; de hasonló „kóborlókról" írtak