Komoróczy György (szerk.): A helytörténetírás levéltári forrásai 2. 1848-1944 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közleményei 4. (Debrecen, 1972)
IV.B. fondcsoport. Megyei törvényhatóságok és törvényhatósági jogú városok iratai
- 56 -funkcióvá vált s helyette mind jobban előtérbe került az alispán tisztsége. Kezdtek megszilárdulni a közigazgatás osztályai, szélesedett az alispán! hivatal jogköre és ha a megyei önkormányzat önállósága körül találkozunk íb korlátozó intézkedésekkel, a megyei igazgatás tekintetében mind inkább kiemelkedik az alispáni méltóság és válik elismertté hivatalának tekintélye. Egyidejűleg háttérbe szorul az önkormányzat testületi jegyzőkönyveinek jelentősége: e jegyzőkönyvek inkább elvi állásfoglalásokat tükröznek, operativ feladatokkal már nem nagyon foglalkoznak. Pedig az operativ munkához sokszor lényeges intézkedések kapcsolódnak, főként a fejlődő kapitalizmus korában, amikor nem a viták során, az engedélyek kiadásában dőlt el egy-egy kezdeményezés sorsa, hanem a végrehajtás menetében. A közgyűlési jegyzőkönyvek emiatt e korban már másodrendű forrásértékeit képviselnek. Levéltári rendszer A törvényhatósági bizottság működését megelőző, 1872. előtti alispáni hivatal iratai a levéltári rendezés során három fondra tagolódtak: az egyik a második megyei bizottság működése idején keletkezett iratokat tartalmazza 1860/1861-ből, a másik ugyanannak 1865# évi iratait, a harmadik fond viszont az 1867-ben összeült harmadik megyei bizottmány iratképzését öleli fel. Ez az elrendezés összhangban áll a Levéltárak Országos Központjának fondutasitásával, amelynek irányelvei e vonatkozásban 1964-ben valósultak meg. Az iratók egykorú kezelése iktatószámok alapján történt. Az iktatókönyvek nem maradtak fenn, de az ügyiratokon olvasható számok iktatási nyilvántartásra és egyben arra utalnak, hogy az iratokat az iktatás sorrendjében, minden tárgyi-tartalmi összekapcsolás nélkül helyezték el az irattárban. A referensek nevét az alispán, vagy a megyei főjegyző szignálta az ügyiraton, elintézés után az ügyet rendszerint a főjegyző kiadványozta, az alispán inkább a nagyobb jelentőségű kérdések személyes felülvizsgálatával foglalkozott. Az ügyiratokat az előadóknak kézbesitéssel adták át, amit a kisszámú fennmaradt előadói munkakönyv is igazol. Az alispáni hivatalban 1908-ban nagyobb mérvű selejtezés munkáját fejezték be; ekkor semmis!tették meg a segédleteket is, ugyanakkor a meghagyott iratokat I860* decemberében kezdődő, majd évenként ismétlődő sorszámmal látták el; az átszámozás a selejtezési munka befejeztéig húzódott. Az ügyiratokon jelenleg az eredeti iktatószámokon kivül piros tintával felirt számok olvashatók, A kutatónak azonban egyik szám sem mond semmit, mert semmiféle segédlet nem állt a kutatás rendelkezésére. Nem állapítható meg az sem, mennyiben folyt ügyselejtezés, vagy mennyiben csak ügyiratválogatás, tehát középszintű selejtezés. Nyoma van annak, hogy az iktatmányokon belül is "tisztogattak", végeredményben tehát iratselejtezés során válogattak az iratok között, amivel messzemenően csökkentették a megmaradt iratok mellékleteinek számát. A selejtezés után visszamaradt iratok új számrendje nem adott lehetőséget ahhoz, hogy a kutatás az ügyek egyedi tárgyának ismeretében könnyebbé váljon, mert semmiféle segédlet sem utalt az ügyre, ezért minden kutatónak minden ügydarabot át kellett vizsgálnia. Ez az ok indította a levéltárat arra, hogy 1970-ben tárgyi rendezést hajtson végre* Ennek során előre megállapított
