Varjasi Imre: Az 1956-os forradalmi bizottmányok tevékenysége és dokumentumai Hajdú-Bihar megyében - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forráskiadványai 42. (Debrecen, 2010)
Mosoly a háborúban
És az emberek egymás kezét szorítva, szívük dobbanásának átadásával szeretetben, mosolyogtak egymásra. A népi jelzővel szűkített demokrácia Hazánkban elsőként Debrecenben léptek fel nyíltan is a hatalommal szemben a békés tüntetők. 1956. október 23-án a változásokat követelőkre a rezsim urai sortűzzel csaptak le. így tettek a budapesti felvonulókkal szemben is, akikre a Magyar Rádió épülete előtt zúdított gyilkos golyózáport a karhatalom. Gerő Ernőék semmilyen engedményt nem kívántak tenni az általuk csőcseléknek nevezett diákoknak, és munkásoknak. A fegyveres harc tulajdonképpen a hatalom által kiprovokált sortüzek hatására is a Magyar Rádió épületénél kezdődött, onnan bontakozott ki, és a szovjet csapatok beavatkozása után, pedig szabadságharccá vált. Magyarország a háborút követő évektől, pontosabban 1947-től a totális gazdasági csőd szélére sodródott. A termelés szinte minden szegmensét a két világháború közötti gazdasági világválság és az 1930-as évek szintje alá süllyesztették a hozzá nem értő, a nép soraiból kiemelt kommunista káderek. Kohászból lett hirtelen textilgyár igazgató, nyomdászból vasgyári vezető. Hajdúböszörményben például sikerült cipészből akár könyvtárigazgatót is fabrikálni, mig másutt varrónőből gépállomás vezetőt kreáltak. A hiánygazdaságba termelt munkás és paraszt egyaránt, és a testvéri országok önzetlen, baráti segítségének köszönhetően a háborús jóvátételt nyögte az egész ország. Magyarországon ekkorra már százezrek éheztek és fűtetlen, komfort nélküli lakásokban laktak. Ha egyáltalán volt hol lakni. Talán még sokan emlékeznek azokra az időkre, amikor az államosított lakásokba bárkit, bármikor beköltöztethetett a hatóság. Társbérlőnek. Egy lakásba két-három családot. A népi demokrácia nagyobb dicsőségére. A kitelepítések megrázó poklából épp hogy felocsúdó országban, a zárt-táborokból hazatérő életben maradottak szólni sem mertek, mert nem is szólhattak mérhetetlen szenvedéseikről. A recski „munkatáborról" például évtizedekig az ott lakók sem tudtak semmit. Később, pedig tilos volt róla még csak szót ejteni is. A kommunisták politika ellenfeleik és az úgynevezett „belső ellenség" fizikai megsemmisítését a hétköznapok természetes részévé tették. A moszkovita rendszer magyarországi helytartói elérték, hogy az országot a félelem igazgatta és Mária országát a spiclik paradicsomává változtatták. Ötvenhat őszére azonban az országban élők előtt egyre jobban világossá vált, hogy tarthatatlan a tervutasításokkal terhelt, kommunizmus építésének hazug mítosza. 1956 októberében bekövetkezett az, amitől a rezsim kegyeltjei mindig is rettegtek. „Alattvalóik" ellenük fordultak. Igaz először csak csendben, méltóságteljesen. Október 6-án Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást újratemették a Kerepesi úti temetőben. A gyász százezres néma tüntetéssé vált. Vidéken, így megyénkben is változásokat sürgettek az emberek. 20
